Der Graf, az Unheilig "zenei agya" már az album megjelenése előtt kijelentette, hogy a Gipfelstürmer lesz az utolsó stúdióalbuma. Ez a hír igencsak megnövelte az amúgy sem csekély elvárásaimat, hiszen ismerve a Gróf eddigi munkásságát, joggal reménykedhettem egy méltó búcsúalbumban. A korábbi lemezeit már rongyosra hallgattam, és már alig vártam, hogy végre megismerkedjek e nagyszerű életmű záródarabjával.

Der Graf egy gőzmozdony útra kelésének a hangjával szólítja meg az utazni vágyókat, és a Der Berg főtémája a korábbi lemezek intróihoz (pl. Das Licht, Das Meer) hasonlóan már a kezdetek kezdetén megragadja a lemez egyéni hangulatát. Így szemernyi kétségünk se lehet afelől, hogy ismét egy konceptalbummal van dolgunk.
A téma ezúttal kevésbé monumentális, mint az előző két album nyitótétele, úgyhogy nálam "csak" 8 ponttal indít a Gipfelstürmer.

A második dal, a Hinunter bis auf Eins egy meglehetősen gyors tétel, rockos alappal és a refrénben kicsúcsosodó, virágként kinyíló dallamvilággal. Itt is adott a párhuzam az előző albumok 2. számával (Herzwerk, Seenot, Puppenspieler), hiszen a mostani dal felépítése hűen követi azokat. Sajnos csak hasonlóság van, hatásosság szempontjából - akárcsak az intro - ez is elmarad a korábbi gyors tempójú számoktól. Jóindulatú 8 pont.

A következő szám a klipesített slágernóta, a Zeit zu gehen. Középtempójú, rádióbarát búcsúdal, ami azonban ahelyett, hogy a szívünkig hatolna (mint egy igazi búcsú), inkább csak egy egyszerű szép dal, semmi több. Nem elég mély, hogy klasszikus Unheilig-dal legyen, és hangszerelése is lehetne jobb. Graf iránti tiszteletem - és a dal témája - miatt még ez is tartja a 8 pontos szintet, de már kezd fogyni a türelmem.

Aranyos dal a soron következő Die Weisheiten des Lebens is, de sajnos ez se több ennél. A végén jó ötlet a gyerekkórus megszólaltatása, mert így legalább érezzük, hogy valamerre "tart" a nóta, nemcsak úgy van, amit ha egyszer meghallgatsz, utána el is lehet felejteni. Részemről ez se több 8 pontnál.

Az ötödik szerzemény címe: Zwischen Licht und Schatten. Első hallásra gyönyörű, másodikra csodaszép. A refrénben hallható zongoratéma olyan zenei telitalálat, ami még graf-i mércével mérve is ritka. A hangszerelésére sem lehet panasz, a második refrén után hallható gitárszóló és zongora összjátéka szinte simogatja a fülünket. Hogy miért adok mégis csak 9 pontot? A szépséges főtéma mellett lehetne még más is, mert így nem elég komplex. Hiába na, Der Graf a korábbi klasszikusaival (Astronaut, Schutzengel, An deiner Seite) meglehetősen elkényeztette a füleimet.

Ezután a Glück auf das Leben ismét visszaesést jelent. Szép, szép, de nem eléggé. Graf ezt érezhette is, ugyanis ez a lemez legrövidebb dala, egy kibontatlan, fakón csillogó ékszer, jobb sorsa érdemes érzelemvilággal.
Újabb 8 pont tehát.

Kóruseffekttel kezdődik, sejtelmes dallamvilággal folytatódik: ez a Wie in guten alten Zeiten. A két lassú nóta után ismét egy középtempójú számot üdvözölhetünk. Sajnos Graf ezúttal is megelégszik egyetlen szimpla dallam végigjáratásával, nem is törekszik többre. Nem mondom, hogy ez egy mélypont, de még azt sem, hogy kifejezetten ez lenne az album eddigi legrosszabb dala, de most már kevésbé vagyok türelmes: 7 pont.

A Gipfelstürmer feléhez érkeztünk, utunk 8. állomását pedig Alles hat seine Zeit-nak hívják. Boldog-szomorú, édesbús főtéma, visszafogott, lágy hangszereléssel előadva - Graf nagyon ért ehhez, és ezt itt be is bizonyítja.  Végre, végre, nagy szükség volt már egy ilyen dalra. Mehet a megérdemelt 9 pont!

Jön az Echo. Nem mondom, hogy szinte berobban, de eléggé felráz, és ez most kell is. Végig lüktet, végig zakatol, a dallam pedig elég érdekes ahhoz, hogy egymás után akár többször is meghallgassuk. Grafnak ezúttal sikerül kiaknáznia a témában rejlő lehetőségeket, amiért joggal jár a 9 pont.

Jól indul, de később unalmassá válik az album 10. tétele, a Mein Berg. A verze szép, de a refrén valami olyasfajta hibrid lett, amiről az jutott eszembe, hogy Graf talán nem tudja eldönteni, hogy ez csak a verze és a refrén közötti átvezetés legyen, vagy maga a refrén. Végül (sajnos) az utóbbi, kényelmesebb megoldás mellett döntött. Amilyen szép egyes részleteiben, olyan érdektelen a nagy egész. Ismét egy méltatlan 7 pont.

A következő, Goldrausch címre keresztelt nóta az album keménykedő, rockosabb vonalát erősíti. A Hinunter bis auf Eins ikertestvére is lehetne, annyira hasonló a két szám, már ami a ritmust és a felépítést illeti. A karcos, katonás verze egy már-már himnikus refrénben csúcsosodik ki, ami Graf egyik védjegye. A jól megszokott zenei környezetben ezúttal sem hibázik, de történelmet sem ír. Decens 8 pont a jutalma.

A keménykedés után a Held für einen Tag olyan unalmas, hogy "végre" meg is találtuk az album egyértelmű mély pontját. Amikor a verze jobban sikerül, mint maga a refrén, akkor ott már nagy bajok vannak. Hiába minden csinnadratta a szám végén, nem sikerül elfedni a dal mélyén tátongó ürességet. Ám mivel Graf szinte már mindent bevet, hogy ne érződjék az üresség, nincs szívem 6 pontnál rosszabbra értékelni a dalt.

Az album mélypontja után a csúcspont, a Dem Himmel so nah következik. Nem olyan komplex, mint az igazi klasszikusok (gondoljunk csak a Sei mein Licht-re vagy épp a Himmelherz-re), de a hangulatvilága, illetve ahogyan azt megragadja, az Unheilig legszebb idejét idézi. Graf mélabús hangja tökéletesen illeszkedik a zenei témához, és először éreztem azt a Gipfelstürmer közben, hogy kár, hogy nem lett hosszabb ez a szám. 10 pont.

Már a 14. számnál járunk, ez pedig nem más, mint a Wir sind die Gipfelstürmer. Jó kis dal, de ez sem több ennél. Szó se róla, menetel böcsülettel, és a refrén is fülbemászó, de azért, Graf: ennél tényleg többet várunk!
Itt is ugyanazt az ötlettelenséget érzem, mint a legtöbb dal esetében: van egy alaptéma és van a refrénben felcsendülő főtéma. Színek, hangulatok, apró zenei motívumok, burjánzó muzikális gazdagság - ezek hová tűntek? Belevesztek az érdektelenség mocsarába. Ha ez a dal keménykedik, én is kemény leszek: 7 pont.

Azért még látok fényt az alagút végén, ezt pedig úgy hívják: Hand in Hand. A dal felépítése az Echo-ra emlékeztet, de szerencsére a színvonal is ahhoz hasonló. Legalábbis az utolsó refrénig, ott ugyanis elfogy az ötlet, és már nem akar - vagy nem tud - újat hozni az egyébként tényleg megkapó zenei témához. Sajnálom, mert talán itt a legizgalmasabb Graf hangja. Erős, de azért csak 8 pont.

A maga 6 perces hosszúságával a legterjedelmesebb nóta a Gipfelstürmer záródala, a Der Gipfel. Hosszan elnyúló, terpeszkedő, ráérős tétel, ami lassan, de biztosan építkezik, a katarzistól azonban nagyon messze van.
Az intróban hallható téma ismét visszatér, keretet adva ezzel a teljes műnek. Nem rossz, de nem is kiemelkedő (csak a szokásos 8 pont), és bárcsak azt mondanám, hogy nem méltó az album egészéhez, de sajnos ez nem igaz. Tökéletes befejezése az albumnak, ami maga (mármint az album) - szívfájdalom, de muszáj leírni - tökéletlen befejezése az Unheilig nagyszerű életművének.

Graf jól érzi, hogy most már abba kell hagyni, hiszen a Gipfelstürmer jóval kevesebb témával dolgozik, mint a klasszikus Unheilig-albumok (Zelluloid, Moderne Zeiten). Az évek során zenéje egyébként is sokkal populárisabbá és egyre inkább rádióbaráttá vált, de ez nem jelenthet okot arra, hogy "ellébecolja" a dalszerzést. A Gipfelstürmert hallgatva sajnos sokszor éreztem úgy, hogy ebből és ebből a dalból nagyobb odafigyeléssel és a régi kreativitásával sokkal többet is kihozhatott volna a Gróf.

8,00/10