A mindenség elmélete
A mindenség elmélete
Akárcsak a Whiplash-t, James Marsh filmjét is öt Oscar-díjra jelölte az Akadémia. A mindenség elmélete a legjobb film kategóriája mellett a férfi és női főszereplő, a zene, valamint a legjobb adaptált forgatókönyv díjáért versenyezhet.
Az eddig inkább dokumentumfilmesként ismert rendező Jane Hawking Utazás a végtelenbe c. életrajzi könyvét álmodta filmvászonra. Sajnos Hawking egykori feleségének könyvét még nem olvastam, így arra a kérdésre, hogy a film mint adaptáció hogy szuperál, nem tudok válaszolni. Az azonban biztos, hogy A mindenség elmélete sokkal inkább Hawking szerelmi életére (házasságára) fókuszál, semmint a tudományban elért eredményeire. (Ez pedig - csak zárójelben jegyzem meg - valószínűleg az eredeti könyvnek köszönhető, hiszen azt maga Hawking egykori felesége írta.)
James Marsh filmje végső soron egy jobb sorsra érdemes tudóspalánta fizikai leépüléséről szól, ugyanakkor abba is bepillantást enged, hogy ez a folyamat milyen hatással van a férfi házasságára. Rögtön a megismerkedés pillanataival indít, és anélkül, hogy bármit is túlmagyarázna, azonnal érezhető a két fél közti kölcsönös szimpátia. A dramaturgia ezután párhuzamosan halad: egyfelől Hawking tanulmányaira, másfelől párkapcsolatának kialakulására koncentrál. Eközben úgy tűnik: a tudós fiatalember betegsége ijesztően gyorsan, szinte egyik napról a másikra alakul ki, orvosa pedig közli Hawkinggal: leépülése folyamatos lesz és visszafordíthatatlan. Mindössze két évet jósol a tudósnak.
Ezzel szemben a film története 30 évet ölel fel, hiszen Hawking - csodával határos módon - saját, halálos kimenetelű betegségét is túléli. A történetmesélésben épp az időkezelés folytán találkozunk az első hibával zavaró tényezővel: a film sosem adja tudtunkra, hogy épp hol járunk az időben, hány hónap (vagy hány év, évtized) telt el, és így csak a sminkesek által felrajzolt ráncokról, esetleg a házaspár gyermekeinek növekedéséből sejthetünk egy s mást. Ez persze nem szarvashiba, pusztán egy zavaró hiányosság.
És ha már a szarvashiba szót emlegettem, lássuk, vannak-e komolyabb hibái a filmnek! Unalmasan elmesélt? Nem. Néhol unalomba fullad? Nem. Művészieskedő és mesterkélt? Nem igazán. Rosszul megírt? Ezt se mondanám, sőt. A mindenség elmélete egy szépen elmesélt történet, a feltétel nélküli szeretet és odaadás himnusza, egy szörnyű betegséggel való együttélés lehetőségeinek a bemutatója. És teszi ezt úgy, hogy a jó minősítés egy pillanatra sem inog meg, sőt helyenként egészen remek jeleneteket is tartogat. A film az első percétől kezdve magával ragad, és nem enged az utolsó pillanatig. De az, hogy zseniális lenne? Sajnos ez sem igaz.
Nem tudom, mi teszi: az alapanyag (azaz Jane Hawking könyve), vagy a nem túl bátor, nem túl kreatív rendezés, mindenesetre A mindenség elmélete egy pillanatra sem akar továbblépni a maga alkotta határoknál. Megmarad a biztonsági játéknál, és hagyja, hogy önmaga dramaturgiai súlya és mélységei helyett inkább színészei ássanak a lélek mélyére. Marsh filmje leginkább érzelmileg veszi igénybe nézőjét, nem pedig intellektuálisan, és így lesz A mindenség elmélete egyszeri hatású, nehézsúlyú helyett legfeljebb középsúlyú dráma, ahol a két főszereplőn kívül minden és mindenki más puszta díszlet, mélységek és magasságok, színárnyalatok híján, anélkül hogy bármi súlyosat hozzáadnának a cím alapján többet ígérő mindenségelmélethez.
75%