Alejandro González Inarritu rendező filmje az idei Oscar-verseny egyik legnagyobb esélyese (a másik a Sráckor), és korántsem "csak" a legjobb film kategóriájában, hanem egyéb területeken is arathat, hiszen nem kevesebb, mint kilenc Oscar-díjra jelölték (ezek: film, rendező, férfi főszereplő, férfi mellékszereplő, női mellékszereplő, eredeti forgatókönyv, operatőr, hangkeverés, hangvágás). 

Története, illetve annak megvalósítása okán a kritikusok és a nézők hol a Fekete hattyúhoz, hol A pankrátorhoz, hol pedig a Harcosok klubjához hasonlítják - ebből az "összehasonlítgatósdiból" én magam nem veszem ki a részem; próbálok csak és kizárólag a Birdmanre koncentrálni (jóllehet tényleg van alapja bármelyik összehasonlításnak).

Annál is inkább, mivel gyorsan szögezzük le: hiába hasonlítjuk bármihez, a Birdman az év egyik legeredetibb filmje. Eredeti volna A Grand Budapest Hotel is, csak ott - ellentétben Inarrituval - a rendező az önismétlés hibájába esik. (Na, tessék, máris egy másik filmmel hasonlítom össze...) Inarritu azonban egy teljesen más oldalát mutatja, mint eddig bármikor, hiszen ez előtt jobbára komor drámákkal rukkolt elő (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel, Biutiful), most viszont valami egész mással: egy olyan művészjellegű filmmel, mely persze inkább dráma, mintsem vígjáték, de a végig ironikus, sőt helyenként abszurd elbeszélői stílusnak köszönhetően komor hangvételről nem igazán beszélhetünk.

A történetet egyetlen mondatban így foglalhatjuk össze: az egykori sztár, aki anno a híres szuperhős, Birdman jelmezébe bújt, túl pályája zenitjén egy színpadi darabot próbál összehozni, hogy ismét sikeres és népszerű lehessen.
Így néz ki tehát a dramaturgiai ív, amin belül az előző mondat második fele a történet valódi tétjét fejezi ki. Az egykori Madárember ismét szárnyra akar kelni, de mivel már kiöregedett és időközben a színészpálya szélére sodródott, nagy kérdés, hogy sikerülhet-e neki a mutatvány.

Elismerem, első olvasásra nem valami nagy truváj a történet, a megvalósítás módja azonban bravúros. Akad benne egy-két bölcsészkedős szájtépés, afféle álértelmiségi maszlag, de szerencsére egyáltalán nem zavaró mennyiségben (csak amennyit a színészek a való életben is elpuffogtatnak a színpad mögött). Akad benne (szám szerint 1) olyan beszélgetés is, ami - meglehetősen kínosan - arról szól, amiről maga a film is (Emma Stone "Te egy senki vagy"-leb.szása, amikor filmbeli apjával vitatkozik).
Van benne problémás apa-lánya viszony, problémás férj-feleség viszony, problémás... na, ha belegondolunk: valamennyi viszony és társadalmi kapcsolat, amit a film megjelenít, problémás. Nincs kivétel. A legnagyobb probléma azonban a főhős, Riggan Thomson (Michael Keaton) fejében él: úgy hívják, Birdman, aki a művészi önmegvalósítás végső fázisába akarja hajszolni emberünket. Riggan és Birdman viszonya tehát a legproblémásabb.  

Inarritu alkotása a végeláthatatlanul hosszú snittek, valamint a belső vágás virtuóz alkalmazása jogán oktatófilmnek is beillene, mely módszerek itt nemcsak a hangulatteremtést szolgálják, hanem egyébként is relevánsak egy olyan filmben, aminek elsődleges helyszíne (színhelye) a színház, ahol természetszerűleg nem létezik vágás (technikai értelemben legalábbis). És akkor még a különféle belemagyarázásokat nem is említettük (a lélek belső terein való mászkálás és társai - ha egy film jó, az emberek hajlamosak mindenben művészi-szimbolikus okokat keresni).

A Birdmanben az a fantasztikus igazán, hogy dacára az elsőre kiszámíthatónak tűnő sztorinak, sosem tudjuk, hogy a következő jelenet mit tartogat majd. Nem is gondolná az ember, hogy a mellőzés szenvedéstörténetét milyen nagy élvezettel lehet nézni, szinte gyermeki kíváncsisággal, hogy öt perc múlva (dehogy öt perc! Öt másodperc múlva) vajon mit fogunk majd látni. És közben az agyunk folyamatosan dolgozik, és elméleteket gyárt: a főhős csak képzeli az egészet, nem képzeli, képzeli, nem képzeli, a főhős lelkiismerete az összes szereplő, csak a Madárember a főhős lelkiismerete stb. Riggan Thomsonnak mindenkivel van legalább egy-egy közös jelenete, legyen az a volt felesége, a lánya, a producere, a színésztársai, a szeretője, vagy a kritikusa, és persze az alteregója, vagy inkább a szuperegója, a Madárember (hogy Freud bácsit is előhívjuk).

Bizony, megannyi kérdés, amire vagy magától a filmtől kapjuk meg a választ, vagy pedig nekünk kell azokat megválaszolnunk. És akkor még meg se említettük a film végét (nyugalom, nem lövöm le a poént!). Inarritu izgalmasan és érdekesen elmesélt műve a befejezéssel a szimbólumok erdejének valóságos táptalaját szolgáltatja, úgyhogy önjelölt kritikusok, tessék, szabad a pálya! Szárnyaljon az a fantázia! Szárnyaljon, miként Riggan Thomson Birdman!

85%