Az Egyesült Államok egyik legsikeresebb metál zenekara a 2012-es válogatáslemez (Antennas to Hell) után végre ismét egy komplett stúdióalbummal örvendeztette meg a kemény zenékre fogékony hallgatókat. A .5: The Gray Chapter már a címével is jelzi: ez az album a 2010-ben elhunyt basszusgitáros, Paul Graynek állít emléket.

Dallamos dudaszóval veszi kezdetét a korong (XIX), amelyhez tökéletesen passzol Corey Taylor karcos, erőteljes hangja. Jobb intrót elképzelni sem tudok a lemezhez, úgyhogy megy a pacsi és mellé a 9 pont.

A Slipknot még egy percet ad arra, hogy felkészüljünk a zúzdára. A finomkodás után azonban elemi erővel tör ránk a Sarcastrophe, és utána percekig lélegzethez sem jutunk. Lehet persze fanyalogni, hogy ez semmi más, csak féktelen őrjöngés, de ha többször végighallgatjuk a dalt, egy idő után a mélyben meghúzódó tudatos koncepció is kirajzolódik lassanként. Szinte tökéletesen veszi fel a fonalat az intro után.  Ezért ez is 9 pont.

A harmadik tétel az AOV, amiben aztán tényleg minden van, mi fülnek ingere: zakatoló riffek, üvöltöző ének, lassú, szinte fülbemászó refrén, változatos gitártémák. A legjobb rész az utolsó refrén előtt hallható: a zúzda egyszer csak abbamarad, és egy olyan átvezető szakasz következik, amelyben a zene szinte iron maiden-i magasságokba emelkedik, hogy aztán ismét lecsapjon ránk a durvulás. Óriási, vitathatatlan 10 pont.

A következő dal a klipesített The Devil in I, az album egyik zászlóshajója. Itt is rendesen belecsapnak a lecsóba, de aztán jön Corey énektémája, és egy időre minden lenyugszik. Nem sok időre. A refrén prognosztizálja, hogy ez a szám lesz az egyik legjobb koncertnótájuk a következő években. Az egyik leghatásosabb Slipknot-dalról van szó; ez is is 10 pont.

A nagyon magas színvonalból a Killpop sem enged. Énekelhető verze után énekelhető refrén, aztán minden vissza: Corey ordít egyet-kettőt, és kiderül, hogy a valódi főtéma még csak ezután jön. A dalstruktúra figyelemreméltó, megmunkáltság szempontjából az egyik legjobb Slipknot-szám. Ez bizony megint egy 10 pontos szerzemény.

Lehet ezt még fokozni? Sajnos nem, legalábbis egyelőre. A Skeptic kiváló szám, félreértés ne essék, de az előző három tétel olyan magasra tette a lécet, hogy azt már képtelen átugrani. Ennek ellenére ebben a dalban is fellelhető mindaz, amivel akár Slipknot-klasszikus is lehet belőle: őrülten zakatoló riffek, hatásos refrén, komplexitás. Egyszóval: profizmus. 9 pont.

A Lech c. dal zárja az album első felét. Minden ízében agresszív, az eddigieknél nehezebben megfogható szám. Rövid gitárszólót is tartalmaz, sőt nem is csak egyet, ennek ellenére az ember úgy érzi: ilyen számokat a banda bármikor bárhol, könnyűszerrel tudna írni. 8 pont.  

A következő, Goodbye c. dal alighanem az elhunyt basszerosnak szól. Gyászdal, de korántsem hagyományos gyászdal: lassú, balladaszerű kezdés után földbe döngölő bekeményedés jön, ami kitart egészen a szám végéig. A Slipknot a maga módján búcsúzik az egykori gitárostól, én pedig magas, 9 ponttal honorálom ezt.

Az eddigi minőség hallatán a Nomadic c. opusz pusztán ráadásként hat. A dob és a gitár összjátéka kifejezetten tetszetős, a dal struktúrája azonban nem elég komplex. Szólót ezúttal is hallhatunk, de inkább csak helykitöltés gyanánt. Nem rossz dal, de messze nem a legjobb. 8 pont.

A meglehetősen hosszú The One That Kills The Least c. dalban az intróban hallható dallam tér vissza. Corey Taylor össze-vissza ugrál üvöltözés és tiszta énekhang között, míg nem itt is befigyel egy roppant jól sikerült szóló. Az alapvetően középtempós dal a hardcore knot-fanoknak valószínűleg nem fog tetszeni, pedig egyébként ez se rossz eresztés. 8 pont.

A következő szerzemény Custer címre hallgat. Ha eközben nem vered szét a szobádat (kezdve a tévével), akkor semmire. Brutális, megalkuvást nem tűrő, észvesztően dühös szám, amiről már most megmondom, hogy kis idő múlva ugyanolyan istant klasszikus lesz, mint a The Heretic Anthem az Iowa c. albumról. Nem lehet vita tárgya a 10 pont – ilyen számok miatt nevezzük a Slipknotot a kortárs fémzene egyik legnagyszerűbb együttesének.

A második klipes nóta, a The Negative One az album utolsó előtti dala. Az egyik leggyorsabb szerzemény, dübörgő gitártémákkal, ordítózó Corey-val, de hiányzó refrénnel. Többszöri hallgatás után már nem elég érdekes, ennek ellenére egyértelmű, hogy koncerten aratni fog. 8 pont.

If Rain Is What You Want az albumot lezáró, utolsó dal címe. Nagyon lassan kibontakozó szerzeményről van szó, úgyhogy türelem kell hozzá. Corey több mint 3 perc után ordítja el magát először, de ezután sem gyorsul fel a dal. Nehéz mit kezdeni vele, mert lágy balladának túl nyers és kemény, zúzásnak viszont túlságosan lassú és melodikus. Az alsó szintet viszont ez is tartja, a Slipknot képtelen nagyot hibázni. 8 pont.

Kőkemény, hamisítatlan Slipknot-albummal tértek vissza a fiúk, ami bizonyítja, hogy még korántsem fogytak ki az ötletekből. Legújabb mesterművük méltó emléket állít az elhunyt basszerosnak – Paul Gray alighanem büszke lenne most rájuk. Most már csak abban bízhatunk, hogy a legközelebbi stúdióalbummal nem fognak ilyen hosszú időt várni, habár – és ez igaz – ha továbbra is ilyen számokat írnak, megéri várni rájuk.

8,92/10