Mielőtt bármit is írnék a filmről, érdemesnek tartom előrebocsátani, hogy megtekintése előtt semmit sem tudtam Az igazi Maoról, még csak nem is hallottam róla. Ez azért lényeges pont, mert így – hál' istennek - teljes élvezettel nézhettem végig a filmet, nem tudván, hogy valójában becsapás az egész. Mivel egy olyan filmről van szó, ami úgymond „poénra” épül, ezért szerencsésnek mondhatom magam, amiért nem tudtam a poénról a megtekintés előtt. Így aztán annál nagyobbat csattant a végén! Az igazi KO – mondhatnánk rá.
 

Természetesen azóta már utánaolvastam a filmnek, s elégedetten vettem tudomásul, hogy nemcsak engem, de Szabó Istvánt is sikerült megtévesztenie az Az igazi Maonak. Engem annyira becsapott a film, hogy a végén – miután tudatták a nézőkkel, hogy hazugság volt az egész – arra gyanakodtam, hogy valójában az a kamu, hogy kamu volt minden. Ez pedig nem más, mint a film dicsérete: Siklósi Szilveszter igazi bravúrt hajtott végre, engem teljes mértékig meggyőzött a művével. Kissé az Ideglelés című amerikai áldokumentumfilmre emlékeztetett, aminek szintén sikerült sok-sok embert megtévesztenie, de ami egyébként nem több egy szimpla horrorfilmnél. Ugyanakkor hasonló okok miatt tört ki a botrány néhány évvel ezelőtt, amikor magyar egyetemista hallgatók beetették az egész országot, éspedig azzal, hogy egy bizonyos magyarik törzsre bukkantak Afrika egyik vidékén. További jó példa erre az X-akták, mely mindvégig úgy reklámozta magát, hogy „Történetek az FBI titkos ügyeiből”.
 

Mindezekhez hasonlóan nagyon ügyes munka Az igazi Mao, melyben a rendezőnek profi módon sikerül kiaknáznia a műfajban (áldokumentumfilm) rejlő lehetőségeket. Dokumentumfilmként mutatkozik be a nézők előtt, s a mit sem sejtő közönség naivan rábólint, és csodálkozik minden egyes megdöbbentő történelmi bizonyíték láttán. Ha elhittük, hogy a fekete kontinensen olyan ősmagyarok élnek, akik paprikát termesztenek és ápolják a hagyományainkat, akkor miért ne hinnénk el, hogy valójában két Mao Ce-tung volt, s az igazi Mao azóta megvilágosodott buddhaként él valahol Tibet mélyén? Miért ne hinnénk el, hogy Mao testvére a chicagói maffia egyik vezetője volt, s hogy minden fontosabb világtörténelmi esemény, tragédia okozója egy nő, aki a két maffiavezér szerelme volt? Tényleg: miért ne hinnénk el, ha még bizonyítják is a szemünk előtt ezeket a szenzációs dolgokat? A filmben megszólaló figurák egytől-egyig angolul beszélnek, az oknyomozás – bármilyen hihetetlen is – meglehetősen hiteles; racionálisan megmagyarázott, logikus minden következtetés és indoklás - azazhogy csupán logikusnak tűnik…
 

A film nézése közben többször is olyan érzése van az embernek, hogy itt valami nem stimmel. Vagy csak rosszul van megcsinálva a film, gondolhatjuk, vagy pedig homályosak ezek a „megdönthetetlen igazságok”, melyekkel megmagyarázzák (vagyis éppen hogy nem mindig magyarázzák meg) a történéseket. Hiába tálalják fel nekünk a szenzációhajhász oknyomozói riportok hitelességét feltételező tényezőket, egyes dolgokat bizony nem érthet meg a néző, s ezek az elvarratlan szálak pedig igencsak zavaróak. Ha dokumentumfilmként kellene megítélni a mű színvonalát, erős közepesre értékelném – pontosan ezek miatt a hiányosságok miatt, melyekre akkor is felfigyel az ember, ha elhiszi, hogy igaz, amit lát. Persze akadnak ennél furcsább dolgok is a filmben…
 

Utólag mindig okosabbak vagyunk, s ha visszagondolunk a műre, bizony számos kétes, sőt egyenesen röhejes megoldás juthat eszünkbe, s ha ezek eszünkbe jutnak, leginkább saját magunkat szégyellhetjük, s foghatjuk a fejünket, hogy „hogy a fenébe hihettem el ezt a baromságot?!”. Néhány szituációt kiemelek a filmből, melyek árulkodó jelek (lehettek volna) a szkeptikus néző számára: a foncsorozott ablakú limuzinban nyilatkozó egykori maffiózó számos olyan információt közöl, aminek nyilvánosságra hozatala számára életveszélyes is lehet (már maga az a tény is különös, hogy tévében szerepel), „a nagypapi” vicces interjúja, amit adott esetben többször is meg kellett volna vágnia az alkotóknak, a szappanoperába hajló történet, azaz a szerelmi-féltékenységi dráma, mely kulcsa mindennek, s még lehetne sorolni. Ezek olyan történések voltak, s a film úgy adta elő őket, amiket nem lett volna szabad, ha valóban dokumentumfilmről van szó. Nagy húzás volt viszont az FBI egyik nyomozójának a megszólaltatása, aki elsötétített háttér előtt beszélt napszemüvegben, hogy semmiképp se ismerhesse fel őt senki, sőt többször is kijelentette, hogy „erről nem beszélhetek”. Ezek a momentumok erősítették a film hitelességét. Siklósi arányérzéke is hibátlan: megfelelő mennyiségben adagolja a történelmi felvételeket, készíttet interjúkat, s a(z állítólagos) michigani egyetemről jött professzor narrátori szerepe is telitalálatnak bizonyult. Egy könyvtárszobában adja elő a történetet, mélyen a kamerába néz, öltönyt visel, szemüveges - akár egy igazi tudós -, hogy lehetőleg senki se kételkedjen a szavaiban.
 

Összességében egy precízen kidolgozott áldokumentumfilm Az igazi Mao, amiről sokáig beszél az ember. Vitatkozik róla, bosszankodik rajta, szégyelli a saját butaságát miatta, s közben arra gondol, hogy legszívesebben megnézné még egyszer a filmet. Üzleti szempontból pedig kívánhattak-e volna többet a készítők?

8/10