2015. jan 02.

Lana Del Rey: Ultraviolence (2014)

írta: Umberto
Lana Del Rey: Ultraviolence (2014)

A két évvel ezelőtti debütáló nagylemez (Born to die) és a mellé csatolt Paradise c. EP után az amerikai énekesnő újabb stúdióalbummal lepte meg a rajongókat. (Igen, meglepte őket, mivel Lana Del Rey sokáig azt hangoztatta, hogy nem lesz több album, hiszen már mindent kiírt magából.) Az Ultraviolence címen futó zenei anyag 2014 júniusában látott napvilágot, és kiderült, hogy nemcsak létezésével, hanem milyenségével is igen meglepőre sikeredett.

A nyitódal, a Cruel World már előrevetíti azt a melankolikus életérzést, amit az egész album sugároz. Szomorkás énekhanggal előadott, lassan hömpölygő dal, amely sajnos hosszabb a kelleténél. Hangulata és repetitív dalfelépítése okán nem éreztem úgy, hogy de szívesen meghallgatnám még egyszer és még egyszer. Ha gonosz akarok lenni, azt mondom: nyűglődő atmoszférateremtés. De legalább muzikális! 6 pont

A címadó nóta (Ultraviolence) hangulata is ugyanolyan „spleen”-es, mint az előző dalé, a felépítése azonban valamivel változatosabb annál. Jó ötletnek bizonyult, hogy az énekesnő a refrént több sávon – egyszerre magas és mélyebb hangon – énekli, és hogy a verzéből hiányzik a dob. A második refrén utáni átmeneti rész telitalálat, mert gyönyörű szép, és sokat hozzáad a dalhoz. 8 pont

A hangulat továbbra is megmarad, hiába jön egy új szám, nevezetesen a Shades of Cool. A refrén az eddigieknél is fülbemászóbb, és ami még fontosabb: rendkívüli módon passzol az énekesnő hangjához. A tempó ugyanolyan lassú, mint az előző dalok során, és a hangszerelés sem változott. Koncepciózusság szempontjából tökéletes az eddigi produkció, csak kissé altató hatású. A gitárszólóra azért én is felkaptam a fejem, ez legalább újdonságként hatott. 8 pont   

Melankólia és régies hangzás jellemzi a Brooklyn Baby c. szerzeményt is. Bár a dallamvonulat már első hallásra is átgondoltnak tűnik, sajnos ez a szám is hosszabb lett a kelleténél. A refrén kicsit együgyű, de szép, a végén a kórust az énekesnő akkori barátjával jó ötletnek tartom. Ennek ellenére az album továbbra sem tud feljebb mozdulni a 8 pontnál.

Nem rossz dal a West Coast sem, csak így az ötödik dal környékén már kezd kissé unalmassá válni a lemez. Nem a mainstream popzene-jelleget sírom vissza (ami jelen volt a debüt albumon), és főleg nem a tuc-tuc-ot, de azért na… mégsem kéne elaltatni a hallgatókat, kedves Lana Del Rey! Ez a dal is rejteget apró zenei csemegét (például az utolsó refrén közben hallható „háttérdallam”), úgyhogy idő kell hozzá, hogy hatni tudjon. Ha az énekesnő folyamatosan ismétli önmagát, én is ezt teszem: 8 pont.  

A következő, Sad Girl c. dal az eddigi kedvencem, ami már első hallásra megnyert magának. Szomorú dal ez is, de az énekesnő végre nem nyűglődve, hanem élettel telve adja elő. A dallam végre nem folyik ki a kezünk közül, az akkordbontásos gitárjáték pedig üde színfolt az album egysíkú hangszerelésében. Csak így tovább! 9 pont

Gitárpengetéssel kezdődik a Pretty When You Cry, aztán Lana Del Rey ráénekel a dallamra, végül beszáll a dob is a buliba. És elhangzik a refrén, aminek nyitása kísértetiesen emlékeztet a Sad Girl (vagyis épp az előző szám) dallamára. Úgy tűnik, az énekesnő már nem elégszik meg a hangulat megismétlésével, saját dallamait is lejátssza újra. Rosszmájú vagyok, tudom, de az önismétlés számomra nagyon nem gyere be dolog. (Nem így gondoltam azt, hogy „csak így tovább”.) Így hiába minden: gitárszóló és pár hanggal magasabban való éneklés, ez csak 6 pont.

Az első ásításon ekkor esek túl, vagyis pont a lemez első fele után. A nyolcadik tétel a Money Power Glory, aminek alapdallamára ismét föl lehet énekelni - például - a Sad Girl-t. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy Lana Del Rey tulajdonképpen egyetlen dalt írt sokféle változatban. A szöveg más, de a hangulat, a hangzás, az énekstílus, a tempó és a dalstruktúra is folyamatosan ismétlődik újra és újra. Ráadásul ennek a számnak még jó refrénje sincs. Vagy csak fáradok? 5 pont

A Money Power Glory után jön a Fucked My Way Up To The Top, ami az eddigi legmélyebb mélypont. Eddig legalább a refrének ültek, hatásosak és fülbemászók voltak, de már ez is kiveszni látszik a dologból. Ezt az ötlettelenséget maga az énekesnő-dalszerző is érezhette, úgyhogy a számok már egyre rövidebbek (ami végre egy jó pont). 4 pont (és ez már szégyen)

A tizedik dal végre ismét életet lehel a produkcióba. Az Old Money refrénje után bár beugrik a Born to die albumon szerepelő National Anthem nyitánya, de azért lényegesen más jellegű a két szám. Az énekesnő hangja egyszerűen varázslatos, maga a dal pedig olyan, mintha egy szomorú, mégis csodaszép film soundtrack-je lenne. 9 pont

Az előző dal szinte a sírból hozta vissza a lemezt, nézzük hát, hogy továbbra is életben marad-e! A The Other Woman előadásmódja és hangszerelése a sanzon zenéket idézi meg, de azoknál jóval szomorkásabb hangulatot áraszt. Érdekes, kellően izgalmas szerzemény, ami nem szerencsére épp olyan hosszú, amennyit a téma elbír. 7 pont

Újabb ásítás tör rám, amikor felcsendül a Black Beauty. Felcsendül – ez mondjuk túlzás. Ez is ugyanúgy elcsordogál, mint a legtöbb dal ezen az albumon. A refrén is csak jó közepes, szinte semmit sem tesz hozzá a dalhoz. Fárasztó csendélet a zene nyelvén, szép vokállal előadva. 6 pont

Florida Kilos a címe az album tizenharmadik dalának. Ennyit kellett várni, hogy Lana Del Rey végre gyorsítson a tempón. Ám hiába minden buzgalom és változtatás, ez is csak egy felejthető szerzemény lett, semmi több. Sőt… a lejtmenet sajnos tovább folytatódik: 5 pont.

A Guns and Rosesnek már semmi értelme. A türelmem végképp elfogyott, és igen, leírom: egy ideje az album végét várom. Valamiféle dallamkezdemény ebben a számban is kihallatszódik, de sokkal több nem. Gyalázatos 4 pont, immár másodszorra.

Végre elérkeztem az utolsó számhoz: Is This Happiness a címe, és ezt a címet biztos, hogy nem a korábbi dalok ihlették. Pedig egyébként szép szerzemény, afféle hattyúdal a lemez végére. A hangszerelés, illetve a dalban felcsendülő hangszerek együttes megszólalása széppé, simogatóvá teszik a művet, de ezt a 8 pontot már csak egy pofonnak érzem, amit tudjátok, minek adtam…

Mindenképp tiszteletet parancsoló, hogy az énekesnő volt elég bátor hozzá, hogy változtasson eddigi stílusán, vagyis el merte hagyni a járt utat a járatlanért. Mostani albumába bele lehet magyarázni, hogy micsoda művészi önmegvalósítás, ettől függetlenül embert próbáló feladat egy ültő helyünkben végighallgatni a lemezt. Kíváncsi vagyok, mi lesz az énekesnő következő lépése: továbbra is önmagával lesz elfoglalva, vagy azért az is érdekli majd, hogy a hallgatóság lehetőleg ébren maradjon a számai hallgatása közben. 

6,73/10

Szólj hozzá

zene amerikai Lana Del Rey Ultraviolence