„Egy olyan korszakban, amikor általában beteg voltam a szesztől és a drogoktól, ezzel a munkával igazán jól szórakoztam.” - vallja a szerző Tortúra (Misery) című, 1987-ben készült regényének keletkezése kapcsán. „... egy népszerű íróról álmodtam – folytatja -, aki egyik rajongójának fogságába esik egy isten háta mögötti tanyán. A rajongó egy nő, akin a magányban elhatalmasodik a paranoia. A pajtában állatokat tart, közöttük Tortúrát, kedvenc disznaját, amely az író legnépszerűbb szoftpornó regénysorozatának főhőséről kapta a nevét. (…) Úgy véltem, ki lehetne bontani belőle egy egészen kitűnő történetet, ami legalább annyira mulatságos és szatirikus, mint amennyire rémítő. Úgy véltem, túl jó ahhoz, hogy ne írjam meg.”[1]
Végül megírta – az olvasók és mindenki legnagyobb szerencséjére. Mintegy két évtizednyi távlatból már kellő biztonsággal állíthatjuk, hogy a Tortúra Stephen King pályájának egyik legnagyobb sikere mind anyagi, mind kritikai szempontból, s mint ilyen, nemcsak a szerző egyébként is tiszteletet parancsoló életművében foglal el előkelő helyet, hanem egyszersmind a modern amerikai irodalom egyik megismételhetetlen remekműve is.
Nagy szavak ezek, bizonyításra váróan nagy szavak, különösen Harold Bloom, a Yale egyetem irodalomprofesszorának kijelentése fényében, miszerint „aki Stephen King könyveiben bármiféle esztétikai értéket vél felfedezni, az saját ostobaságáról tesz tanúbizonyságot”.[2] És való igaz: elsősorban regényei szinvonalának erőteljes ingadozása miatt ugyanis általános vita tárgyát képezi, hogy Stephen Kingnek hol a helye pontosan: a filléres ponyvaírók között, vagy pedig a szépirodalom polcain. Dolgozatom ezt a kérdést feszegetni fogja ugyan, ám egyértelmű választ nem adhat rá, mivel – minden bizonnyal – nem is létezik olyan.

Induljunk ki abból, hogy mi a Tortúra műfaja. Hova helyezhető a seregnyi műfaji kategória között? Témája miatt hova sorolhatjuk leginkább?Alighanem sehova. Hiszen maga a szerző is hangsúlyozza: „legalább annyira mulatságos és szatirikus, mint amennyira rémítő”. Na de várjunk csak! Mert az igaz ugyan, hogy ilyennek, ti.ilyen műfaji kevercsnek tervezte, de vajon a megvalósítása is, a végeredmény is egyfajta műfajmentességről, vagy ha így jobban tetszik: műfajelmosódásról árulkodik? Minden bizonnyal. Aki olvasta, tudja: a hatása (legalábbis egyes jeleneteké) horrorisztikus, sőt az egész regényvilágnak van valamiféle elborzasztó, félelmetes atmoszférája, ami azonban egyúttal el is gondolkodtat, mert a mű – közhely jön! - valójában az emberi lélek sötétségéről szól. Alaphelyzete – csakúgy, mint egy korábbi regényéé, a Ragyogásé – hitchcocki: egy isten háta mögötti tanyán játszódik, a két szereplő össze van zárva, egyik (vagy mindkettő?) a másikra van utalva, teljes a kiúttalanság. A magyar kiadás fülszövege pedig így szól: „E REGÉNY OLVASÁSÁHOZ CSAK AKKOR FOGJON HOZZÁ, HA MEGBIZONYOSODOTT RÓLA, HOGY LEGALÁBB A SZOMSZÉDJA OTTHON TARTÓZKODIK. HIÁBA VANNAK KÖTÉLBŐL AZ IDEGEI. MAJD MEGLÁTJA.” Ez persze azonkívül, hogy zseniális reklámszöveg, egyben félrevezetés is (de mindenesetre erős túlzás), s csak azt a skatulyát hivatott még jobban erősíteni, melyben King már amúgy is nyakig benne van: a horroríró nimbuszát, s mely skatulyából – nagyon is meglehet - konkrétan a Tortúrával nem szabadult ki, sőt...
Sőt mi? Ezek szerint a Tortúra műfaja horror, s végső soron igaza van a fülszövegnek? Erre az a válasz, hogy éppannyira horror, mint amennyire a Bűn és bűnhődés az. Az igazi horror ugyanis – csakúgy, mint az orosz előd művében – itt is a lélekben játszódik, s úgy teremt feszültséget. A Tortúra a füzetes regényekben, a szappanoperákban megbúvó tébolyult szellemet engedi szabadjára, s azon kevés King-regények egyike, amelyekben nem szerepelnek fantasztikus lények, nincs természetfeletti, az egész úgy hiteles, ahogy van, bármikor bárkivel megtörténhet, sőt vér is sokkal kevesebb ömlik, mint a szokványos horrorirodalomban. Ettől horror, ám – látszólag paradox módon – éppen ettől nem az. A Tortúra ugyanis jóval több, mint egy egyszerű horrorregény.
Bármilyen hihetetlenül is hangzik (egyébként egyáltalán nem), Stephen Kinget mindenekelőtt az emberek érdeklik, s nem a szörnyek. Az emberek világa, s nem a szörnyeké. A Tortúra szereplői nagyon is emberiek, ám az egyikükből majd mégis kibújik a szörny (hiszen hol lenne akkor a bonyodalom?). Olyan szörny, aki füzetes regényeket fal; olyan, aki naphosszat csak a szappanoperákat bámulja a tévében; aki gyerekkorában folyton a Rakétaember vetítésein lógott, s végül magára maradt. Teljesen. Elzárva a külvilágtól, elzárva a többi embertől – csupán egyetlen dolognak élni már: kedvenc regényének, egy romantikus regényfüzérnek, akinek szerzőjét Istenként kell tisztelnie, mert ő adja további létének értelmét. Ő a megmentője.
Ez Annie Wilkes tragédiája, s ami az ő tragédiája, az valójában (és egyúttal) a sikerszerő, Paul Sheldon tragédiája. Paul, aki részegen próbál meg átkelni a havas hegyeken, de nem boldogul a hirtelen jött hóviharral (ezt a jelenetet közvetlen módon nem ábrázolja a szerző), s a súlyos autóbaleset okozta biztos halálból végül egy asszony, nevezetesen Annie Wilkes menti ki, aki nem csak visszahozza az életbe, hanem azonmód elsősegélyben részesíti: a járhatatlan utakra gondolva, és a járóképtelen beteg érdekében saját házában fekteti ágyba, és minden tőle telhetőt megtesz a gyógyulás érdekében. Annie Wilkes személyében, aki ugyan már nem gyakorolja szakmáját, hovatovább egy hivatásos ápolónőre talált Paul. És nem mellesleg „első számú rajongójára” is, márpedig – tudjuk meg Annie-től - „a rajongó szeretete a legtisztább szeretet az életben”.
De hiszen ez csodálatos, nem? A rajongó, akinek szeretete nem ismer határokat, visszahozza az életbe rajongásának tárgyát. Ő a megmentője. Istennő, akinek hatalma van – Paul szemében bálvány, egy afrikai bálvány, aki – éppúgy, mint az igazi istenek – őfelette rendelkezik, s aki megtorol minden bűntettet, amit csak az imádott lény elkövet. Mert nem szabad, hogy az bűnbe essen, márpedig...
Márpedig Paul Sheldon bűnös, mégpedig gyilkos, s nem is akármilyen: gyermekgyilkos, méghozzá – lehet ezt még fokozni? - saját gyermekének a gyilkosa. A bűne jóllehet megbocsájthatatlan, de még jóvá tehető: ha feltámasztja Tortúra Virgót, az imádott regény imádott hősnőjét; ha – akárcsak Annie Wilkes Pault magát – visszahozza a regényalakot az életbe, mert „TORTÚRA NEM HALHAT MEG”.

Mielőtt továbbmennénk a történet (mert Kingnél történet van, nem cselekmény!) ismertetésében, jellemezzük ezt a sakk-matt helyzetet, amibe Paul és Annie, vagy inkább Annie és Paul került, merthogy ez sakk-matt helyzet a javából.[3] Hogy miért? Hát lássuk csak: „Istenem, kérlek, könyörgök – nyöszörögte, miközben odakinn a Cherokee harsány dörrenések és motorbőgés közepette elindult -, könyörgök, Istenem, szabadíts ki innen, vagy végezz velem. Szabadíts ki, vagy végezz velem.” Ez Paul fohásza. Egy másik, belülről jövő hang pedig (ami King prózájának egyik sajátja – erre még visszatérek) így felel neki: „Nem tudom, Paulie, elkárhozol-e vagy üdvözülsz, de egyvalamit tudok: ha nem sikerül Tortúrát úgy feltámasztanod, hogy ő is elhiggye – megöl.”
Paul Sheldon azonban meggyűlölte Tortúra Virgót - ezért végzett vele, s aztán végül annyira örült a halálának, s így az egész regényfüzér végének, hogy részegre itta le magát. Paul tehát megkönnyebbült, hogy végre befejezte; hogy új életet kezdhet; hogy végre ismét (írói) önmagára találhat egy, még készülőben lévő regény, a Száguldó autók alkotásakor, ami színtiszta irodalom, s amivel végre nem a közönségnek, a Hűséges Olvasóknak ír, hanem saját magának. Már így is jócskán feladta magát, s leszerződött a populáris giccs álomszerű világával, most épp itt az ideje, hogy visszataláljon az igazi irodalom birodalmába, s végre maga irányítsa alkotásait, ne a Kegyetlen Szerkesztők, akik csak a hasznot húzzák, de igazából nem érdekük a szinvonal.
Valójában egyfajta írói ars poetica a Tortúra? Stephen King egyenlő Paul Sheldonnal és Sheldon egyenlő Kinggel? Meglehet (és erre is majd bővebben visszatérek még), mindenesetre a Tortúra nem az egyetlen regénye a szerzőnek, melyben írót, méghozzá népszerű bestseller-írót tesz főhőssé (ilyen még – a teljesség igénye nélkül - a Halálos árnyék, a Ragyogás, a Borzalmak városa, vagy éppen a Tóparti kísértetek), akik a mélypontra kerülnek, hogy egy új, minden addiginál értékesebb írással ismét feltámadjanak. Ám – az egyetlen, Thad Beaumont-t leszámítva, aki a Halálos árnyékban saját írói alteregójától menekülne - egyikük sem szenved annyira a múltjától, mint amennyire Paul Sheldon, akit Annie Wilkes személyében jóllehet elért a végzete; elkerülhetetlen sorsa rámutatott: nem lehet bűntetlenül elhagyni a régi, már bevált utat, hiszen – ismét ide jutottunk - : Tortúra Virgó nem halhat meg.
Ha mégis meghal, Annie is meghal, hiszen léte onnantól kezdve értelmetlenné válik. S ha Annie Wilkes meghal, Paul is, hiszen egyrészt magatehetetlen, vagyis előbb-utóbb szomjan halna a magányos házban, másrészt – Annie fenyegetése szerint – a nő először vele végez, majd saját magával. Micsoda melodráma lehetne! Ehelyett azonban feszült sakkjátszma következik.
Paul Sheldon minden lépésével élet-halál mezsgyéjén táncol, hiszen tudja: léte Annie-től függ, aki nyilvánvalóan őrült, ezért teljességgel kiszámíthatatlan. Minden szót többször meg kell fontolnia, mielőtt kimondaná, bókolnia kell, de nem feltűnően, mert Annie ugyan őrült, s „valóban a megtestesült Hűséges Olvasó, de ettől még nem szükségszerűen Hűséges Balek is”. King szemlátomást csúcsformában van, amikor a párbeszédeket írja – annyira elevenek és feszültek, hogy legtöbb regényében még megközelíteni sem tudta ezt a szinvonalat. A Tortúra két ember drámája, s ez a dráma leginkább a párbeszédekből bontakozik ki: a tűpontosan megrajzolt jellemek verbális kifejezéseiből, szavaikból, melyeket egymáshoz intéznek; a regény egyik legnagyobb értéke rejlik bennük. Ennyire még nem függött ember saját kimondott szavainak milyenségétől.
A mű másik vitathatlan értéke éppen a dialógus ellentétpárja: a monológ, a belső monológ. Paul vívódása, amely végigvonul a regény egészén, voltaképpen a könyv lelke, s legalább olyan izgalmas, mint a remekül megírt viták Annie és Paul között. Alighanem itt bontakozik ki a legfeltűnőbben King elemi tehetsége, s a Tortúra ezért (is) tartozik az úgymond klasszikus Stephen King-regények közé. „Paul Sheldonról kiderült, hogy sokkal találékonyabb, mint kezdetben gondoltam; iparkodásával, ahogy Seherezádét játszva próbálja megmenteni az életét, lehetőséget adott nekem, hogy elmondjak egyet-mást az írás megváltó erejéről, amelyet régen éreztem, de sohasem fogalmaztam meg.” A folyamat, ahogy Paulnak a balesettől zilált elméje a ködképek észlelésétől eljut a felismerésig, hogy megmentőjével/fogvatartójával bizony valami nagyon nem stimmel, s ahogy lassanként ráébred arra, hogy nincs menekvés: Annie Wilkes, ez „a nagydarab folytonossági hiány”, aki gyakorlatilag élő múmiát csinált belőle[4], amíg él, sohasem fogja szabadon engedni. De vajon – és itt jön a legfontosabb kérdés, az élet (az írás?) legnyomasztóbb kérdése – tudja-e folytatni?

Amellett, hogy „a hírnév áráról szól” (Stephen King), a Tortúra valóságos kézikönyv az alkotás mechanizmusáról; arról, hogy „az írás nem okozója a gyötrelemnek, hanem gyötrelemből születik” (Montaigne). „ (Paul) Igazából semmit sem érzékelt tudatosan, legföljebb annyit, hogy lent az alagsorban történik valami: egész épületek állnak össze kitalált elemekből, aztán megítéltetnek, s egy szempillantás alatt ismét lerombolódnak. Elmúlt tíz perc, aztán tizenöt.”. Máshol meg ezt írja a szerző, mintegy egyenlőségjelet téve az alkotás és az élet közé: „regényírás közben az ember csaknem mindig útakadályokba ütközik, és ha nem támad valami ötlete, nincs is értelme tövább próbálkozni”. Paulnak először a könyvén kell dolgoznia, majd saját életét megmentenie, de hát ebben a regényben e kettő egy és ugyanaz: mire elkészül a Tortúra visszatérése, elkészül Paul szökési terve is, ha azonban túl akarja élni ezt a lidércnyomást, meg kell ölnie leghűségesebb olvasóját; továbbgondolva tehát: „ha életben akar maradni, el kell pusztítania az újra életre keltett Tortúrát, és meg kell ölnie első számú rajongóját, azaz a szadista Múzsát. A bestselleríró életben maradásának (vagy inkább életrekelésének) ára a ponyvaírói impotencia.”[5] Íme, az írás megváltó ereje, amiről King beszélt, és íme gyűlölete (bosszúja?) az őt skatulyába zárók iránt. Hovatovább pedig „a sors iróniája úgy hozta, hogy Annie durván erőszakos beavatkozása alighanem az eddigi legjobb Tortúra-regény megszületéséhez vezetett”.
De ne szaladjunk ennyire előre! Paul Sheldon erőfeszítései után vizsgáljuk meg Annie Wilkes, a Hűséges Olvasó alakját, akinek lelkében szintén lejátszódik egy folyamat. A szerző maga így beszél róla: „Annie ugyancsak sokkal összetettebb egyéniségnek bizonyult, mint ahogy először elképzeltem, igazán jó szórakozás volt írni róla. Itt egy nő, aki nem bírja a durva beszédet, ugyanakkor semmiféle lelkifurdalása nincs, amikor kedvenc írójának levágja a lábát egy szökési kísérlet után. Végül úgy éreztem, Annie legalább annyira szánandó, mint amennyire ijesztő alak.” Rajongók és kritikusok zöme ért egyet abban, hogy Annie Wilkes alakjában az író pályájának legkiforrottabb, legkülönlegesebb, következésképpen mintegy legfélelmetesebb gonoszát rajzolta meg, aki mélyen emberi alak: ember és Istennő (sátán?) kombinációja, s éppen ettől félelmetes. „Annie Wilkes, az ápolónő, aki Paul Sheldont a fogságában tartja a Tortúrában, pszichopatának tűnhet, de nem szabad megfeledkezni róla, hogy a saját szemében tökéletesen ép és ésszerű a viselkedése – mi több, hősies! Egy sarokba szorított nő igyekszik életben maradni az öntelt pöcsöktől hemzsegő, ellenséges világban.” S hogy milyen folyamat játszódik le benne?
Szögezzük le, hogy az ő gondolatairól nem olvashatunk közvetlenül, csupán következtethetünk rájuk, mint pl. ebben a részletben: „Ütés csattant. Átkozottul kemény ütés. És minthogy Paul egy bezárt ajtó egyik oldalán volt, a nő pedig kinn, a túloldalon, nem kellett Sherlock Holmesnak lennie ahhoz, hogy kitalálja: a nő önmagát ütötte pofon, mégpedig, a csattanásból ítélve, teljes erőből.” Hogy mit tudunk meg ebből? Elsősorban persze nem Annie gondolatait, hanem – Paullal együtt – következtetünk a nő személyiségére. Tettei és szavai tükrén, valamint a férfi szemén, illetve gondolatain keresztül rajzolódik elénk Annie alakja. „Láthatjuk hangulatának veszedelmes ingadozásait, de igyekeztem, hogy sose mondjam ki: »Annie depressziós, öngyilkos hangulatban volt aznap«, vagy »azon a napon Annie különösen boldognak látszott«”. Kezdetben mi magunk sem értjük, hogy miért nem szállította, vagy szállítja kórházba a súlyosan sebesült Pault (bár ezt még megmagyarázza valahogy), s az lehet a gyanúnk, hogy Annie módfelett boldog, mert végre egy olyan vendéget ápol, aki történetesen a kedvenc írója. Látszólag megtesz érte mindent, hogy csökkentse a férfi fájdalmát; szigorú előírások szerint adja be neki a gyógyszereket, s sohasem felejti el kimutatni végtelen rajongását, amit az imádott szerző, illetve annak regénysorozata iránt érez. Megtalálja Paul másik regénye, az irodalmias Száguldó autók kéziratát, de az nem tetszik neki, mert csúnyán beszélnek benne és mert nehezen követhető (ha emlékezetem nem csal, ekkor történik meg az első dühkitörése, amivel együtt csalódik is Sheldonban), s ezért félreteszi, majd egy másik regényt is talál Paul táskájában, méghozzá a Tortúra-sorozat utolsó részét, amit azonmód olvasni is kezd. Kezdetben imádja, s nem győzi dicsérni Pault, s hát azért halad vele lassan, hogy „minél tovább tartson az élvezet”, pedig a könyv „letehetetlen”. Mindeközben elégetteti Paullal saját regényének, a Száguldó autóknak az egyetlen kéziratát, mondván, „tüntesse el ezt a mocskot”.A metafora kibontása pedig így szól didaktikusan: Annie Wilkes vezérletével a ponyva győzeledelmeskedik a szépirodalom felett, de hiszen ez nem is olyan meglepő, mert ugye mindig a rajongó szava a döntő. Paulnak az életét kellett volna feláldoznia az irodalomért, mivel a nő megölte volna, ha nem égeti el azt a „mocskot”, de az író meghátrált: az életet választotta helyette. Másképpen szólva: nem hódolt be a ponyvának, hanem esélyt adott magának arra, hogy élete utolsó napjáig írhasson. És ez utóbbi verzió mennyivel jobban hangzik, nem?
Annie második dühkitörése akkor következik be, amikor végez a Tortúra utolsó részének olvasásával. Ekkor szintén megfenyegeti Pault: ha nem írja újra a regényt, vagyis ha nem támasztja fel a hősnőt, megöli. Írógépet vesz neki, hogy dolgozhasson a művön („Élete legnagyobb műve lesz, Paul. És csak nekem ajánlja majd!”), s eközben izgatottan várja Tortúra Virgó életrekelését. Ekkor már sokszorosan csalódott kedvenc (?) írójában – elsősorban engedetlenségei, hálátlansága, bűnei miatt. Ő maga is rájön, hogy akit imádott, az valójában nem Paul Sheldon volt, az Ember, hanem a Tortúra-regények megalkotója, vagyis az Író. Komolyan úgy gondolja, hogy istenáldotta tehetségét Paul arra használta fel végül, hogy megölje a legkedvesebb teremtményét, Tortúra Virgót, s ez az ő szemében bűn, méghozzá a legsúlyosabb.
Paul tehát nekikezd a regénynek, amit Annienek ajánl, s aminek a címe: Tortúra visszatérése. King – zseniális ötlet! - közvetlen módon, úgymond primer szövegként közli Sheldon írását, s ezzel - némi túlzással persze - akár azt is mondhatjuk, hogy a Tortúra maga csupán körítés: műhelytitkai Sheldon regénye születésének. Az alkotáslélektan bugyraiba vezet be a szerző: észleljük, érzékeljük, hogyan vetül ki az írásban az alkotó ember lelkiállapota, s megfordítva: azt is látjuk, miféle menekvést jelent az írás mint alkotói folyamat a művész számára, Paul ugyanis egy idő után azon kapja magát, hogy már nem bír nem írni, mert az adja életének, egész létének az értelmét. „Mert most végre ébren álmodhatott.” - fejezi ki a kifejezhetetlent, magát az alkotást King; azt, hogy az írás valójában kábítószer és hogy olyan tájakra visz el, ami túl van a valóságon és mégis olyan, mintha az volna igazán a valóság, hiszen „Paulnak fogalma sem volt a nő jelenlétéről – voltaképpen azt sem tudta, hogy ő maga hol van. Végre sikerült kiszabadulnia. (…) beszívta a párás éjszakai levegőt, érezte a föld, a moha és a köd illatát; hallotta, ahogy a presbiteriánus templom toronyórája kettőt üt, és mentem beleszőtte ezt is a történetbe, anélkül, hogy egy billentést kihagyott volna. Amikor nagyon jól ment az írás, mindig úgy érezte, hogy keresztüllát a papíron. A papír most is átlátszóvá vált.” Az irodalombarát embernek pedig rögtön eszébe juthatnak József Attila szavai, mely szerint „az ihlet – teljes valóságfogyatkozás.”
Mindezek után talán már nem is kell bizonygatni, hogy a Tortúra története valójában ürügy igazi témájához: az írás megváltó erejéhez, ahogy maga Stephen King fogalmazott. Jellemzően többletjelentésű mozzanat: hogy (fizikai) erőt gyűjtsön, Paul a nő által vásárolt Royal írógépet emelgeti rendszeresen, azzal súlyzózik, s egyre csak ír, ír és ír.[6] Az írógép azonban tréfát űz vele: egyre-másra dobálja ki magából a betűket, s „hogy a móka teljes legyen” végül az angol nyelv leggyakrabban használt betűje is kiesik a folytatásból. S Paul megfogadja: „Holnap majd áttér a kézírásra.”
Amikor beköszönt az éjszaka s vele együtt a sötétség, Paul teljesen magára marad a gondolataival, az olvasó azonban ekkor is vele tart: a King-regényekre jellemző módon a belső monológok dőlttel szedett betűkkel, kurziváltan vetülnek a papírra; a hős önmagával vitatkozik, hiszen minden újabb érvére születik egy ellenérv, ami teljes bizonytalanságban tartja őt (és vele együtt az olvasót is). A legjobb thrillerekhez hasonlóan itt sem lehet tudni: vajon megússza-e a hős a kalandot, s ha igen, vajon hogyan? Az erre a kérdésre keresett válasz vezeti végig az olvasót a regényen, s teszi a könyvet letehetetlenné.
Merthogy a könyv tényleg letehetetlen, s ennek oka nemcsak a történet nagyszerűségében rejlik, hanem legalább annyira szerepet játszik benne az írásmód is. Ez a páratlanul letisztult, sallang- és minden művészieskedéstől mentes, leginkább talán a realizmushoz köthető írásmód, amely a legelső szótól az utolsóig a maga által teremtett világba zárja az olvasóját. Majdhogynem költői képpel, egy valóságos allegóriával indul a Tortúra (a fájdalomról, amit – bár mindig megvan – néha elfed egy rövid fájdalommentes állapot), s a gyakorta vissza-visszatérő motívumok egész rendszere hálózza be a regény világát, pedig semmi erőlködést nem érzünk („Az egészet mosolyogva írtam.” - jutnak eszünkbe King szavai), minden mondat magától értetődően következik az előzőből, minden a helyén van. Sehol sincs meg benne az az egyébként bosszantó tulajdonsága a szerzőnek, hogy túlírja a részleteket, ennélfogva nincs túlmagyarázás sem, mégsincs hiányérzetünk.[7] Több ez egyszerű iparos munkánál! A szerző – saját szavaival élve – a Tortúrával alighanem „hidat vert a populáris és az irodalmi művek között”[8], hiszen nemcsak az ötletes téma (amit vélhetően John Fowles nem kevésbé nagyszerű pszichothrillere, A lepkegyűjtő ihletett), hanem annak igényes kivitelezése, kibontása is járható híd a két irodalom között. Ilyen szempontból (is) a Tortúra amolyan „metaregény”-nek is felfogható, hiszen King Tortúrája ugyanarról szól, amiről Paul Sheldon tortúrája: az író nem akarhat mást, mint amit rajongója (első számú rajongója!) kiosztott neki. Maga a szerző félig tréfásan, félig komolyan megjegyezte egyszer, hogy „ez a regény valójában egy szerelmeslevél a rajongókhoz”. Ironikus életrajzi adalék: nem sokra rá egy beteges rajongó be is tört a King-villába, s a ház felrobbantásával fenyegetőzött.[9] A hírnév ára?

A leírtak alapján úgy tűnhet: a Tortúra sokkal több, mint aminek első látásra (olvasásra) látszik. Újfent bebizonyosodott tehát, hogy elsősorban nem az a kérdés, mit olvas az ember, hanem az, hogyan. Egy félig-meddig, vagy egyáltalán nem kanonizált írásnak is lehet számtalan olvasata – így a Tortúrának is, melyet csupán néhány oldaláról mutatott be a dolgozatom. Befejezésül ismét csak Stephen Kinget érdemes idézni: „Az emberek, ha megvesznek egy regényt, nem a könyv irodalmi értékeire kíváncsiak. Csak egy jó sztorit akarnak, semmi mást.” Eredetileg King is egy jó sztorit akart – végül irodalmi érték lett belőle.

[1]    Az idézetek Stephen King Az írásról című esszékötetéből vannak.

[2]    Ezt a kijelentést azután tette, hogy 2004-ben a Nemzetközi Könyvalap-díjat végül is King nyerte meg.

[3]    Két szereplő között ehhez foghatóan zseniális szituációt korábban sose, később is csak egyszer volt képes teremteni, mégpedig A jó tanuló című kisregényében, melyben egy volt náci katonatiszt és egy átlagos (?) amerikai tinédzser a rabjai egymásnak.

[4]    Egyrészt innen az Afrika-motívum, hiszen Pault Imhotep fáraóra emlékezteti saját állapota. Másrészt pedig a Tortúra-regény egyik cselekményszála, hogy Tortúra Virgó, odaát Afrikában, megleli atyját, történetesen épp a méhtörzs tagjai, a burkák között.

[5]    FORRÁS: Filmvilág folyóirat 1991/10 18-22. old.

[6]    Úgy emlékszem, a regényben nem, a filmben viszont biztosan benne van az a jelenet, amikor Paul nyomorult helyzete és Annie miatt felgyülemlett fájdalmát, illetve dühét enyhítendő egymás után háromszor is begépeli a szót: Fucking (Baszd meg).

[7]    King az olvasóban jelentkező hiányérzettel magyarázza regényeinek túlírtságát. Szerinte „az író ilyenkor attól fél, hogy az olvasó esetleg nem érti meg őt”.

[8]    FORRÁS: http://sk.fps-hq.hu/

[9]    FORRÁS: Stephen King – Ragyogás a sötétben című, a BBC által készített dokumentumfilm.