Az újbrutalitás alig néhány éves múltra tekint vissza, így minden bizonnyal a horrorfilm műfajtörténetének legfiatalabb irányzata, vagy még inkább csupán iránya, melynek bár alapjait a közelmúlt fektette le, előzményei annál régebbiek. A kifejezés mint fogalom és mint jel immanens módon utal jelöltje kialakulásának idejére és annak egyúttal milyenségére is, ugyanis az újbrutalitáshoz mindenekelőtt a kínzást, az erőszakot extrém módon ábrázoló horrorfilmek sorolhatók. Fontos kiemelni, hogy bár ezek az alkotások a műfajon belül mind téma, mind pedig a képi ábrázolásmód szempontjából meglehetősen tendenciózusak, a filmes kánon egyelőre tartózkodó, félhivatalos álláspontot képvisel azon kérdésben, mely szerint: pusztán egymásra hasonlító horrorfilmekről, vagy pedig egy sajátos, markáns filmnyelvet beszélő művek zárt csoportjáról van-e szó.

Az újbrutalitás előzményének azok a filmek tekinthetők, melyek az erőszak ábrázolási módját mintegy vizuális orgiává alakították, s melyek azáltal, hogy az áldozatok megkínzását nyíltan, kendőzetlenül mutatták be, az erőszakot a dramaturgia központi elemévé emelték. Ilyen filmek mindig is készültek, sőt az erőszak nyílt színi ábrázolása még csak nem is horrorspecifikus, jóllehet erőszakos cselekedetek láttatása természetszerűleg horrorisztikus hatású (gondoljunk csak például a Mel Gibson rendezte A passióra). Az újbrutalitás „előzménytérképe” tehát meglehetősen szerteágazó: ugyanúgy hatással voltak rá a klasszikus gore- és slasher-darabok, a tabudöntögető splatter-filmek (melyek témájuknál fogva sokfélék lehettek: kannibál-, zombi-, mondo-film stb.), ahogy a számítógépes játékok, sőt a TV-adások (híradók, késő esti műsorok stb.) is egyszersmind. A filmen kívüli egyéb médiumok – mint az internet vagy a televízió – az utóbbi időben egyre kevésbé leplezték és leplezik az erőszak ábrázolását, mely tény arra sarkallta és sarkallja a filmeseket (természetesen főleg a horrorfilm-rendezőket), hogy minél vadabb, minél durvább, minél erőszakosabb és minél véresebb művekkel rukkoljanak elő. Az eddigi horrorfilmeken nevelkedett és az internet világán edződött nézők ingerküszöbe egyre durvább és durvább horrorfilmeket kívánt és kíván mind a mai napig. Általánosságban véve ez az igény szülte az újbrutalitást a 21. század kezdetén.

Az egyszerre irracionális és szürreális, a fantasztikum világába vezető, hagyományosnak mondható úgynevezett lovecraft-i horrorral szemben az újbrutalitás és annak „előhívói” – melyekre alább részletesebben kitérek – mindenekelőtt az emberi test lassú és látványos elpusztításának leplezetlen ábrázolásában jeleskednek. Gyökereik alighanem egészen a múlt század elejéig nyúlnak vissza, éspedig Párizsba, a népszerű Théatre Grand-Guignol függönyének felemelkedéséig. Oscar Méténier hírhedtté vált színháza 1897-től 1962-ig fogadta szeretettel a rémüldözni vágyó közönséget, s bár eleinte inkább kalandos-humoros történeteket vittek színre, a 20. század elejétől kezdve azonban itt született meg a szórakoztató- és kalandirodalom egyik válfajának, a rémdrámának a francia változata. A műfaj később felvette előadása helyének a nevét (ti. grand guignol), napjainkban pedig világszerte a túlfűtött, szadista ugyanakkor sokszor kétes művészi színvonalú rémdrámák közismert elnevezésévé vált.

A még gyerekcipőben járó, de már annál öntudatosabb filmművészet észrevette a lehetőséget, s csakhamar a magáévá tette a grand guignol eszközkészletét. A gore hogyhogynem így született, de ennek köszönheti létezését a John McCarty amerikai filmkritikus által splatter-nek nevezett alműfaj is. Ez utóbbi önállóvá válására azonban meglehetősen sokat kellett várni, ugyanis csak az 1960-as évektől beszélhetünk valódi splatter-filmről; Herschell Gordon Lewis tengerentúli rendező ekkortájt készíti el Vérlakoma című, alacsony költségvetésű horrorfilmjét, mely egy sor erőszakos jelenetet azelőtt soha nem látott formában, explicit módon vonultatott fel – megdöntve ezáltal szinte az összes korabeli hollywoodi tabut. Gátlástalansága ellenére – vagy éppen azért – a Vérlakoma rendkívül sikeresnek bizonyult úgy anyagilag, mint filmtörténetileg egyszersmind. Közvetve bár, de olyan műfajklasszikusoknak segítette világrajöttét, mint George A. Romero 1968-as Az élőhalottak éjszakája vagy épp Meir Zarchi Köpök a sírodra című, az 1970-es évek végén készült bosszúfilmje; mint látjuk, „a horrornak az a konjunktúrája, ami a mai napig tart, a hatvanas évek végén kezdődik, és a műfaj a hetvenes években egyértelműen legitimizálódik.”[1]

Mindezek az alkotások, illetve a soron következők – Cannibal Holocaust, Rémálom az Elm utcában, Péntek 13, A texasi láncfűrészes mészárlás (hogy csupán néhányat említsek) – sokrétűvé tették a műfajt, ám – némiképp paradox módon – körül is határolták azt. Az egyre másra készülő vérzivataros, esetenként gusztustalan filmek az 1990-es évek derekán szinte törvényszerűen adták át helyüket egy másik műfajnak, nevezetesen a paródiának. A kilencvenes években – amikorra már sokan a műfaj halálát, legalábbis tetszhalálát diagnosztizálják – a műfaj visszatér, igaz, leginkább önreflexív-önironikus formában, de kétségtelenül életképesen – gyakorlatilag ezt igazolja az utóbbi tíz év.
Ekkor készült a Hullajó, A sötétség serege, A báránysültek hallgatnak vagy épp a Sikoly, mely később több folytatást is megért. Ezek a filmek mintegy a karikatúráit adták korábbi, horrorfilmes ihletőiknek; a véres jeleneteket rendszerint eltúlozták, az erőszak ábrázolásának explicitása abszurddá, a karakterek – mind a gyilkos, mind az áldozat – nevetségesen torzzá, groteszkké váltak a paródiában.
Ebben a röhejessé silányodott – vagy nemesedett, alighanem nézőpont kérdése – helyzetben indult útjára az évek, évtizedek során megújhodott újbrutalitás, melynek filmes esztétikáját az úgynevezett torture porn (vagy másnéven gornó) alműfaj képezi. Ugyanakkor „serkentő hatásúnak tételezhetjük a hetvenes évektől fölfutó filmelméleti irányzatokat – kiváltképpen a film pszichoanalitikus, feminista, posztstrukturalista, marxista újragondolásával a fókuszpontban”[2], melyekkel könnyebben, de legalábbis hatékonyabban megragadhatók a torture porn jellegzetességei. Azé a torture porn-é, amely éppúgy a gore mostohagyermeke, ahogy a splatter mellékzöngéje, vagy a slasher vadhajtása. Eltérően ezektől az alműfajoktól, a gornó – mely elnevezés egyébként a gore és a pornó szó sajátos összeolvasztása – szubzsáner alatti kategória, melynek részletekbe menő feltérképezése még várat magára a filmteoretikusok, illetve a horror-rajongó közönség körében. Több részes írásom kísérletet tesz a feltérképezésre, s egyúttal arra, hogy az újbrutalitáson keresztül kijelölje a 21. századi horror irányvonalát, illetőleg az eddigi csomópontokat – részben, mivel írásomban pusztán az európai – és azon belül is csak a brit és a francia – torture pornt vizsgálom.

Későbbi írásaimban három-három, általam jellegzetesnek ítélt filmes példával igyekszem szemléltetni az újbrutalitást, vagyis a 2000-es évektől kezdődő angol és francia torture pornt. A feladat egyszerre tűnik könnyűnek és nehéznek. Könnyű, mert nem kötnek gúzsba szigorú fogalmi rendszerek, definíciók és kritériumok (lévén a terület, ahol vizsgálódni készülök, még nagyrészt felfedezetlen), ugyanakkor nehéz, mert nincsenek segítségemre szigorú fogalmi rendszerek, definíciók és kritériumok, mivel a terület, ahol vizsgálódni készülök, még nagyrészt felfedezetlen. Célom mindezzel bebizonyítani, hogy az újbrutalitás mint horrorfilmes irány(zat) nem pusztán egymásra hasonlító horrorfilmek gyűjtőneve, hanem egy sajátos, markáns filmnyelvet beszélő művek kimondottan zárt csoportja. A cél tehát annak a kérdésnek az eldöntése, melyet már írásom legelső bekezdésében feltettem.

[1]Metropolis, Szerkesztőség: Bevezető a horrorfilm-összeállítás elé; 2006.

[2]Metropolis, Szerkesztőség: Bevezetés a horrorfilm-összeállítás elé, 2006.