A Deathstars egy, hazánkban alig ismert, 2000-ben alakult svéd banda, melynek legújabb, 2014-ben megjelent stúdióalbuma, a The Perfect Cult már a negyedik nagylemeze. Stílusukat az indusztriális és a gótikus elemek ötvözése jellemzi, és általában könnyen megjegyezhető, slágeres témákkal dolgoznak. Bevallom, nekem ez a lemez az első találkozásom a bandával, úgyhogy szűz füllel, bármiféle prekoncepció nélkül hallgattam végig a produkciót.

A nyitó, Explode című tétel szintetizátorral előadott hangfoszlányokkal indít, utána jön a középtempó, majd bekapcsolódik a torzított gitár is. A vokál csak mérsékelten agresszív, dallam pedig végig jól körülrajzolható. A második refrén utáni átmeneti rész lelassulása kifejezetten jót tesz a mindössze egyetlen zenei sémából dolgozó dalnak, de azért nagyobb léptékű változatosságot ne várjunk. 7 pont

Jön a Fire Galore c. nóta. Teljesen ugyanolyan a felépítés, mint az első dal esetében: szintis dallamfoszlány után középtempós riffelés, majd a vokál beszédszerű megszólalása következik. Hanem aztán a refrén már összetettebb, mint korábban: az énekdallam élelmesen egészíti ki a riffben rejlő témát, valamint az átmeneti rész is izgalmasnak és frissnek hat. 8 pont

A harmadik dal az All the Devil’s Toys. Némi változás ugyan észlelhető az előző dalhoz képest, de ha akarnánk, simán rá tudnánk énekelni ennek a számnak az adott részére a másik refrénjét. Pedig a tempó is mintha másmilyen lenne – de csak látszólag. Nem rossz, de csak közepesen érdekesen szerzemény. 7 pont

A Ghost Reviver baljós zongorajátékkal kezd, amit aztán a katonás ritmus hirtelen megszakít, és a hangulat is oda. A refrén minden eddiginél poposabb, vagyis egyszerű, könnyed és felszínes. Ebből a zenei témából többet is ki lehetett volna hozni, ha a banda nem erőlteti ennyire az indusztriális stílust. 7 pont

Az album címadó dala következik: The Perfect Cult. Megint tök ugyanaz a felépítés, egy centivel sem tér le a járt útról. Ha így megy tovább, akkor a véleményem megszilárdul: egyetlen Deathstars-dalt kell meghallgatnod, és az összest hallottad. Még a dalok hosszúsága is közel azonos: kábé 4 perc. Sajnos a vokál és a hangszerelés sem elég változatos, úgyhogy most már keményebb leszek: 6 pont.

Na, az Asphalt Wings szintitémája az eddigi legbejövősebb, ráadásként most a gitárriff is elég rendesen odacsap. Kár, hogy pont a refrén nem sikerült úgy, ahogy kellene, és végül ez a dal is - csak úgy, mint az eddigiek – komótosan elcsordogál a fülünk mellett. 7 pont

Eljutottunk a lemez második feléhez, és egy kicsit visszavesznek a fiúk a tempóból. A Bodies az eddigi legkevésbé rádióbarát szerzemény, mélyben burjánzó témákkal és sok-sok kiaknázatlan zenei lehetőséggel. A refrén ezúttal nem énekelhető, inkább csak a hangulatot erősíti, miként a dal második felében hallható kórus is. Egy kicsit más, mint az eddigiek, csak sajnos nem jobb, hanem unalmasabb. 6 pont

A Temple of the Insects című szerzemény ismét felveszi az egy szám erejéig elvesztett fonalat. Szokásos középtempó, szokásos hangszerelés és szokásos struktúra. A refrén viszont remekül sikerült, bár kicsit rövid, de élettel teli és rendkívül fülbemászó. A dal második felében még egy gitárszólót is kapunk, de mondjuk hiába, ha a verze rész nem elég ütős. 7 pont

Track, Crush & Prevail – ez a kilencedik tétel címe. Szinte bármelyik eddigi dal ráénekelhető (erre is), ezúttal ráadásul még a refrén sem sikerült jól. Egy felejthető dallammal próbál életet lehelni a semmilyen verzébe. Nem sikerül neki. „Háttérzenének jó-szint”. 5 pont

Ezt követően a Noise Cuts síppal, dobbal próbálkozik, és jól teszi. A verze alatt hallható „zongora-csepegtetést” is üdvözlöm, sőt még a refrén is nagyon rendben van. Működőképes szerzemény, az eddigi legjobb. 8 pont

Ezután az All the Devil’s Toys c. szerzemény változatát hallgathatjuk (All the Devil’s Toys 8-bit version), ami dacára a sok-sok elektronikus kütyü használatának, meglehetősen vérszegényre sikeredett. Persze az eredeti szám sem egy remekmű, de ez a verzió jócskán alulmúlja azt. 5 pont

A nyitódal, az Explode remixe se jobb az eredetinél, inkább csak érdekességként hat. Lassabb tempójú, elektronikusabb dal, a vokál pedig végig háttérbe szorult. Az utolsó refrént megelőző szinti-szólós rész feljebb emeli a szám színvonalát, ami végül is a 7 pontnál állapodik meg.

Zárásként itt van nekünk egy újabb remix, nevezetesen a Temple of the Insects c. szám változata. Az eredeti szerzemény gyors, technós újragondolása ez, és ilyen formában meggyőzőbb, mint egyébként. Kimondottan jól sikerült változatról van szó, ötletes, ütős megoldásokkal. 8 pont

A Deathstars tehát bemutatkozott nálam. Nem lett a kedvenc együttesem, és nem fogom agyonhallgatni a számait, de nem vallott szégyent. Elégséges módon kemény, nem zavaró módon nyálas, modern, jó hangzású, ugyanakkor túlságosan egysíkú és dísztelen.  

6,77/10