Az ezredforduló után a francia horrorfilm történetében egy bizonyos film, éspedig Alexandre Aja Magasfeszültség című alkotása húzott éles határt. A mű úttörő jelentőségét következő írásaimban részletesen elemzem, akárcsak két későbbi francia filmet: az Alexandre Bustillo és Julien Maury rendezőpáros által készített A betolakodót, valamint Pascal Laugier Mártírokját. Úgy vélem, e három filmen keresztül markáns képet kaphatunk a horrorfilm francia új hullámáról, melyet gyűjtőfogalom gyanánt a szakírók rendszerint New French Exteremity-ként ismernek.
Az „új francia extremitás” mostani jellemző jegyei persze előfordultak már a 2000-es éveket megelőzően is, sőt akadnak olyan vélemények, melyek szerint a sokak által kezdőállomásnak tekintett Magasfeszültség csupán egyike a sok, „menet közben” született alkotásnak, tekintve hogy az irányzat valójában már a múlt század utolsó évtizedében kialakult. Az olyan filmek, mint például Gaspar Noé 1991-es rövidfilmje, a Carné már valóban mutat olyasfajta jegyeket, melyeket a későbbi filmek egyre inkább magukévá tesznek. A szélsőségesen erőszakos, vagy a témájuknál fogva már eleve bizarr, gusztustalan és/vagy horrorisztikus alkotások az ezredfordulóra és azon túl mindjobban ellepik és egyre látványosabban határozzák meg a francia filmművészetet. Dugj meg!, Nővéremnek, Kínzó mindennapok, Visszafordíthatlan, A bőröm alatt – íme, néhány reprezentáns példa szemléltetés gyanánt, de a teljesség igénye nélkül. Ámde bármennyire is erőszakosak vagy éppenséggel gusztustalanok ezek a filmek, a horrorhoz mint különálló műfajhoz semmi közük. Vannak köztük drámák (Nővéremnek), thrillerek (Visszafordíthatatlan) vagy bűnügyi filmek (Dugj meg!), s jóllehet egyes jeleneteik hatása meglehetősen horrorisztikus, műfajiságuk eltér a 2003-as Magasfeszültség által elindított filmekétől. Amennyiben tehát műfajhoz kötjük az új francia film nyelvét és stílusát, Aja filmje előtt nem találunk olyat, amely már a New French Extremity-hez tartozna, noha a fentebbi példák alapján is tökéletesen feltérképezhető, honnan indult az irányzat.

Ha irányzat egyáltalán, tehetjük hozzá kétkedve, ugyanis akadnak olyan vélemények is, melyek szerint semmiképp sem beszélhetünk a francia horrorfilm új és egységes irányáról. Többek mellett ezt állítja maga Pascal Laugier, a Mártírok rendezője, aki filmje okán történetesen érintettje is a kérdésnek. Állítását a Franciaországban készült horrorfilmek elenyésző számára alapozza, továbbá arra is rámutat, hogy napjaink francia horrorfilmje valójában nem más, mint kvázi válaszreakció a világ filmgyártásában mindinkább eluralkodó horrortrendre, elsősorban a torture porn-ra. Ennek ellenére a kifejezés – New French Extremity – egyre szélesebb körben használatos mind a kritikusok, mind pedig a műértő közönség körében, elvégre bármennyire is kevés horrorfilm készül az országban, arányaiban véve meg lehet állapítani, mennyi köztük az olyan alkotás, melyre igaz a kifejezés, s amelyek így a francia újbrutalitás részét képezik.
   A horrorfilm az ezredfordulón még csupán kereste önmagát Franciaországban. Az akkori horrorfilmes divatnak hódolva készült el 2000-ben a Mélyen az erdőben című „tinihorror” – tartalmát nem annyira gazdagítva, mint inkább megbolondítva némi Piroska és a farkas-utánérzéssel. Egy évvel később fantáziafilmnek is beillő próbálkozást jelentett a Belphégor – A Louvre fantomja, valamint A félelem gyermekei című, drámainak szánt, intellektualizált horrorfilm. 2002-ben immár sokadszorra elevenedett meg a filmvásznon Drakula és menyasszonya ('Drakula menyasszonya'), és ekkor készült el a Doug Headline rendezte Brocéliande is, mely már némely vonásában (elsősorban erőszakosságában) az új hullám felé mutat, azonban megoldásaiban, kivitelezésében és színvonalában még határozottan B-film jellegű horrorfilmről van szó.
Nem úgy Alexandre Aja filmje, a Magasfeszültség, mellyel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, melyet a szakmabeliek zöme és én magam is a francia új hullám, az újbrutalitás vagy más néven a New French Extremity kiindulási pontjának tekint. Aja műve révén a francia horror 2003-ban talált önmagára, s azóta – már több mint egy évtizede – töretlenül virágzik, mi több megkerülhetetlen szereplője – ha nem egyenesen iránytűje – a világ horrorfilm-gyártásának. Talán nem túlzás azt állítani, hogy miként száz esztendővel ezelőtt a grand guignol Párizsban rémisztgette a közönséget, úgy manapság is Franciaország a horrorfilm egyik főhadiszállása – dacára a horrorok hollywoodi mércével mérve alacsony számának.

A Magasfeszültségben láttatott vérengzés ágyazott meg a későbbi brutális alkotásoknak, melyek „mind a közelítésmód, mind témáik szempontjából egységes csoportot jelentenek, miközben ezer szállal kötődnek a hetvenes évek amerikai terrorfilmjéhez, a splat packhez és természetesen az ezredfordulón feltűnt új francia extrémekhez”[1]. Noha ez a csoport – a már vázolt okokból kifolyólag – meglehetősen nyitott (és még tovább alakítható), mindenképpen az új hullám képviselői közé sorolandó a Xavier Gens rendezte Frontiére(s), a zombifilmnek is tekinthető Mutánsok és A horda, a La Meute, továbbá Laugier filmje, a Mártírok, valamint A betolakodó. Akadnak, akik a bizarrsága által horrorisztikus hatású Sheitant, a még bizarrabb Rubbert, illetve Fabrice Du Welz különös filmjét, a Pokoljárást is a francia új hullámhoz, a New French Extremity-hez sorolják, ámde ezek az alkotások – legyenek bármennyire is horrorsztikusak – nem nevezhetők a szó hagyományos értelmében horrornak. (Zárójelben jegyzem csak meg, hogy a megtörtént eseményeken alpuló Ils ('Ők'), Pascal Laugier első filmje, a Saint Ange, a 2010-es Le Village des Ombres, valamint a Captifs bár megfelelnek a műfaj konvencióinak, nem rendelkeznek mindazokkal a jól körülhatárolható vonásokkal, melyek a francia újbrutalitás filmjeit jellemzik.)
Hogy melyek ezek a vonások, ezt tanulmányom következő három részében igyekszem ismertetni. A legkorábbival, a 2003-ban készült Magasfeszültséggel kezdem az elemzést, azt követi majd A betolakodó, végül a Mártírok elemzése zárja a sort.

[1]Sepsi László: Véresen tálalva – France Noir (Új francia horrorfilmek); Filmvilág, 2010/január;53. évf.