„.. képzelgős fajta vagyok. Találjanak csak ki maguk is egynéhány történetet, és bizony tapasztalhatják: lábnyomnak látszik majd a padlóra vetülő árnyék, titkos üzenetnek a homok minden barázdája.”

A tanulmánysorozat eddig tárgyalt regényei egy viszonylag rövid alkotói időszakot fognak közre: a Tortúra, a Halálos árnyék és a Titkos ablak, titkos kert mindössze három esztendő termése, s bár utóbbi mű előszavában a szerző kijelenti, nem foglalkozik többet „írókkal, az írás nehézségeivel s azzal a furcsa senkiföldjével [...], amely a valóságot a képzelettől elválasztja”, nyolc évvel később mégis megteszi. Az „ígéretmegszegés” eredménye a Tóparti kísértetek lett, mely méltán sorolható King legösszetettebb, legszövevényesebb és – végső soron – legkiforrottabb regényei közé. Mindebből adódóan a Tóparti kísértetek korántsem teremt könnyű helyzetet elemzője számára.

A történet röviden a következő: Michael Noonan író feleségének váratlan halála után Derryből Castle Rock közelébe, a Sötét Tükör tó partjára költözik; abba a nyaralóba, amely a Nevető Sara nevet viseli. Hamarosan szereplője lesz egy, a környéken folyó gyámügyi pereskedésnek, miközben saját alkotói válságát próbálja leküzdeni az idővel mindinkább rejtélyessé váló nyaralóban.

Stephen King szerint „az egyetlen könyvem, amely látszólag cselekményre épül – a Tóparti kísértetek – valójában egy helyzeten alapul: »megözvegyült író egy kísértetjárta házban«. A Tóparti kísértetek háttértörténete kellemesen gótikus (legalábbis én így gondolom) és nagyon összetett, de a részleteket nem agyaltam ki előre.”[1] King regényében „minden benne van, amit a családról, a kéjvágyról és a szellemekről tudok”[2].
Fontos és már első látásra szembetűnő különbség az eddig megvizsgált művek és a Tóparti kísértetek között az elbeszélői nézőpont megváltozása. King itt szakít a szerzői (auktoriális) narrációval, azzal a harmadik személyű előadásmóddal, mely maga is többféle lehet: homofonikus (Tortúra) vagy polifonikus (Halálos árnyék), attól függően, hogy az adott műben kizárólag egyféle világkép uralkodik, vagy pedig többféle. A Tóparti kísértetekre azonban perszonális elbeszélés jellemző, egyes szám első személyű előadásmód, énforma. Jóllehet ez a szugesszió szempontjából sem elhanyagolható tény, ugyanakkor – a vallomásos jellegnek köszönhetően – Michael Noonan, a narrátor önnön sorstörténetét tükrözi a regényben. Mindenekelőtt saját írásképtelenségének történetét. Teszi ezt a lehető legközvetlenebb hangon, az olvasóhoz intézett kiszólásokkal például: „itt kissé megszalad a képzeletem, és áttévedek a regényíró birodalmába, de higgyék el, legföljebb ha néhány centiméterre”(12); „Tudják, milyen a nap az efféle forró, augusztusi estéken?”(25). A hangnem mindvégig szubjektív marad, az emlékiratokat idéző rezignáltság pedig tovább erősíti a mű önreflexív vonásait. A peroráció (utóhang) során a regény önmeghatározó gesztussal mintegy „végigtekint” önmagán, s a következő konklúziót vonja le: „Letettem tollnoki pennámat. Mostanság nem óhajtok utánanyúlni.”(714)

Az elbeszélőnek azonban sok mindent végig kell járnia, hogy ez a gondolat egyáltalán megfogalmazódjon benne. A legszörnyűbb emberi tragédia (házastárs halála) után szembe kell néznie azzal a jelenséggel, amelyet azelőtt legfeljebb csak hírből ismert. Ez pedig nem más, mint az alkotói válság, az ún. „writer's block” ('írói zárlat'). „Olyannyira ismeretlen volt előttem az egész állapot, hogy már be is következett, mielőtt egyáltalán felfigyeltem volna valami rendhagyóra. [...] Most bezzeg tudom már, mi az írói zárlat – jobban ismerem, mint amennyire valaha is kíváncsi voltam rá.”(31) Nem nehéz észrevenni egy újabb párhuzamot, ezúttal a Titkos ablak, titkos kert és e mű között: Morton Rainey ámokfutása éppúgy házaséletének felbomlása után kezdődik, ahogy Mike Noonan „szakmai impotenciája” is elsősorban feleségének a halálát követően tör felszínre. Ez pedig megfelelő ürügy arra, hogy a szerző, Stephen King kedvére időzhessen el az írói hivatás, a szakma pragmatikus, lélektani, de akár üzleti vonatkozásain és mozgatórugóin. Michael Noonannek ugyanis hiába van írói zárlata, könyvei rendre megjelennek, amikor kell, ügynöke semmit se sejt, mint ahogy ismerősei, barátai sem. Az elbeszélő hosszú oldalakon keresztül tárgyalja, hogyan és miként épül fel a mai amerikai könyvkereskedelem, a bestseller-listák, a könyvipar stb. Nem vitás: az olvasót egy szakavatott bennfentes kalauzolja végig egy olyan világban, ahol „Grisham megengedhetné magának, hogy egy évet kihagyjon. Clancy is. Thomas Harrisnál a hosszú hallgatások éppenséggel hozzátartoznak a legendához. De a te helyzeted, Michael, bonyolultabb, mint azoké, akik a csúcson vannak. Ahogy megy lefelé a lista, minden helyre legalább öten pályáznak...”(50-51) Csakhogy Noonannak megvan a maga „formulája”, hogyan hallgattassa el a kétkedőket: „télire spájzolom a mogyorót”(47), ahogyan például Danielle Steel, a romantikus regények világhírű képviselője szokta. (És – megjegyzendő - ahogy maga King is teszi: „két könyvet ír meg évente 1975 óta”[3].)

„Említés történik az írói lustaság periódusairól. [Az író] Tétlensége azonban ilyenkor is látszólagos: az alkotó lelke mélyén ekkor is készül, vajúdik benne a művészi gondolat. Az alkotás belső küzdelméhez külső körülmények is hozzájárulnak. Pokoli erőfeszítések árán igyekszik hűnek maradni önmagához, elgondolásaihoz. Mindig önállóságát védi. Mindent elkövet, hogy elgondolásait maradéktalanul megvalósítsa, s állandóan magyarázza, védi műveit.”[4]

Így lesz a Tóparti kísértetek – részben - az alkotásképtelenség számadója, hőse, Mike Noonan pedig - afféle modern Oblomovként – egy helyütt megjegyzi: „A feleségem és a munkám nélkül fölösleges ember lett belőlem, aki egyedül él egy nagy, tehermentes házban, és azonkívül, hogy ebéd közben keresztrejtvényt fejt, az égadta földön semmit sem csinál”(52). Thomas Hardy hasonlatára reflektálva „egy zsák csontnak”[5] érzi magát „ezekben a végeérhetetlen, roncsoló napokban”(54), aki ha írni próbál, minden alkalommal begörcsöl. „Egy ízben kipréseltem magamból egy mondatot [...], de gyorsan oda kellett rántanom egy szemétkosarat, hogy legyen hová hánynom. Annyit hánytam, hogy már azt hittem, halálomon vagyok, és a végén a szó szoros értelmében négykézláb másztam keresztül a puha, bolyhos szőnyegen, hogy minél messzebb kerüljek az íróasztaltól és a számítógéptől.”(53) Mint látható, az, hogy megrendül a hős saját alkotói hivatásába vetett hite, meglehetősen enyhe kifejezés, nemigen felel meg a valóságnak. Noonan állítja: „szívesen eladnám a lelkem, ha még egyszer írhatnék egy regényt”(72), s hiába gondolja néha, hogy „most az írás is menne”(69), hamar kiderül, tévedett: „a könyvet termő aranylevelű fa elszáradt”(75). Azok után sem változik semmi (legalábbis az írás szempontjából), hogy Noonan helyszínt vált és beköltözik a tóparti házba. A feleslegessé váló vagy inkább a magát feleslegesnek érző ember undorát és tehetetlen dühét „bánat és egyszerű vegytiszta sóvárgás”(72) váltja fel, végül egy ponton túl megállapítja: „a remény, hogy egyszer az életben még írni tudjak [...], távolibbnak tűnt, mint valaha”(163). Mint mondja: „elvesztettem a helyem a dolgok rendjében, s reménytelennek tűnt, hogy valaha is megtaláljam. Ami nem is csoda: az élet elvégre nem írói műalkotás.”(111) És ez az érzés, a reményvesztettség, a teljes lemondás mit sem változik új, tóparti környezetében: „Nem mondom, hogy úgy éreztem magam, mint aki egy idegen dolgozószobájába tévedt, de kétségtelen, hogy minden egyes tárgy [...] egy korábbi, vissza nem hozható Mike Noonan emlékét hordozta”. Végül arra jut: „a feleségem oda lett, a pályám pedig minden jel szerint végleg megszakadt”(179). Sőt később, a pályáját firtató kérdésre teljes természetességgel feleli: „Már nem foglalkozom ilyesmivel”(259) (ti. írással – a szerk.).

A világirodalomban számtalan példát találni az írói-alkotói válság jelenségére. A kifejezésből következik, hogy az állapot rendszerint időleges alkotásképtelenséget jelent, ami azonban az író, a költő számára mindig kínzó, gyötrelmes időszak. Tudósok, pszichológusok próbálják feltárni a minden alkotó életében szinte elkerülhetetlen jelenség valódi okait, az agy működési zavarait, melyek az alkotásképtelenséget eredményezik, illetőleg azokat az életkörülményeket, magánéleti eseményeket, melyek végső soron az agy kreativitásért felelős központjának működési zavaraihoz vezetnek. Mert kétségtelen, hogy míg az ún. „alkotási láz” többnyire pillanatnyiságot mutat (de mindenesetre viszonylag rövid időlefolyású), addig az „írói zárlat” hosszú, akár évekig is eltartó „vegetálás”. Ha valamennyi életművet alkotói korszakokra lehet bontani, bizonyára a válság, a „zárlat” is részese e korszakoknak.

Maga a szerző, Stephen King Végítélet című, monumentális dialógiájának írása közben szembesült leginkább és legerőteljesebb módon az alkotásképtelenséggel. Az írásról-ban a következőképp ír erről: „Ha két-háromszáz oldalnyi szimpla sortávolságú kéziratom lett volna, nem pedig ötszáznál több, akkor, azt hiszem, abbahagytam volna a Végítélet-et, és valami másba kezdek. [...] De ötszáz oldal túl nagy befektetés időben és teremtő erőben; lehetetlennek éreztem, hogy abbahagyjam. [...] Így hát ahelyett, hogy nekiláttam volna egy másik munkának, hosszú sétákra indultam. [...] Az unalom hasznos az olyan embernek, aki alkotói válságot él át. Séta közben unatkoztam, és az én gigászi, hasznavehetetlen kéziratomon töprengtem. Heteken át szó szerint sehova se jutottam. Minden ugyanolyan kurvára bonyolultnak és nehéznek rémlett.” De mint írja később, ugyanebben a művében: „Az egyik pillanatban még semmi nem volt, a következőben pedig minden rendbe jött. Ha van valami, amit az írásban mindennél jobban szeretek, az a hirtelen megvilágosodás, amikor látjuk, hogyan kapcsolódik minden össze.”

A sajátos chiaruscuro, a műben fellelhető fény-árnyék ellentét így függ össze: miként az írói zárlatról, úgy az alkotási lázról is bőven esik szó a regényben. Ez utóbbi afféle „zóna-élmény”, bódulat, Mike Noonan szavaival: „írás közben [...] eléggé magamba bódulok”(23), mint írja a regény elején „változatlanul úgy éreztem, mintha álomban lézengenék. Ezekben a napokban tudatosan nem is gondoltam másra, mint [...] az új regényem befejezésére.”(26) Erre reflektál mintegy az elbeszélő azon kijelentése, mely szerint „az is lehet, hogy álmában mindenkiből író lesz. Honnan is tudhatnánk?”(62) A zónát mint olyat pedig maga is megnevezi – immár nosztalgiával gondolva rá: „ha egyszer »elsüllyedtem a zónában«, semmi haszna a velem való érintkezésnek”(212). Kicsivel később, szintén nosztalgiázva megjegyzi: „Amikor úgy istenigazából elkapott a gépszíj, többé-kevésbé kiestem a világból...”(289). És miután – a cselekményt illetően jóval később – visszatér alkotókészsége, úgy véli, „talán valamilyen titokzatos erő intézte úgy, hogy visszajöjjön az íráskészségem; a saját mesémet szánta nyugtatónak. Az elmélet meggyőzően hangzott, hiszen mindig is a munka volt az első számú nyugtatóm, hatékonyabb, mint a szesz vagy a Mellaril [...]. Az is lehet persze, hogy a munka csupán a fecskendő szerepét tölti be, és az igazi hatóanyag a benne felszívott álomvilág. Talán az igazi orvosság az, ha ott lehetek a zónában, és érzem a levegőjét, ahogy a kosarasok állítólag a védőzónát érzik.”(518)

Az alkotás hevületéről maguk az alkotók előszeretettel nyilatkoznak. Festőművészek, költők és írók egyaránt számtalan esetben hangot adtak már az érzésről, mely az ihletből fakad, s valamiféle transzcendentális (zóna?) élményt biztosít a számukra. A világirodalom meghatározó alakja, az angol William Shakespeare a következőképp érzékelteti a jelenséget: „Egyszerre egy magános órában a végzetnek és az isteni igazságnak mérhetetlen könyve hangos suhogással feltárult előttem és lelkem másként olvasott benne mint azelőtt: látott vonatkozásokat, jóslatokat és beteljesülést, amit addig sohasem tudott felfedezni, a végtelen elragadtatás áramlott ereimbe és kimondhatatlan lelkesedés vett rajtam erőt és én elhatároztam, hogy e látást, mely a maga teljes egészében az események gazdag tömegében, a történelem isteni ítélőszéke előtt oly érthetően megnyilvánult, szavakban és alakokban tükrözöm vissza... Gyakran az az érzésem volt, mintha egy láthatatlan kéz vezette volna száguldó tollamat.”[6] És ez csak egyetlen szép példa a sok közül, melyek mind-mind arról vallanak, amiről a Tóparti kísértetek elbeszélője is; arról vallanak, amiről a Tortúra, a Halálos árnyék és a Titkos ablak, titkos kert hőse is vallott.

Michael Noonan íráskészsége éppúgy tér vissza és támad fel, ahogy tette azt George Komor a Halálos árnyékban: miután lemondtak róla és még az emlékét is betemették, egyszeriben erőre kap, s mintha mi sem történt volna, ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Innentől kezdve pedig Noonan csak várja, hogy „elszabaduljon a vihar”(309). Hosszú oldalakon keresztül mesél éppen készülő regényéről, hangja lelkes, büszke és reményteljes. „Elvégre az ördögbe is: munkához láttam! Dolgozom! Még most is csak ámultam-bámultam azon, hogy itt ülök, könnyedén, egyenletesen lélegzem, a szívem szabályosan ver, és sehol semmi szorongás a láthatáron.”(323) Noonan ír, azután pedig sír. A benne felgyülemlett feszültség végül odáig vezet, hogy „kisírtam magamból mindent, utána pedig lementem a vízhez, és belegázoltam. A hűvös víz nem pusztán felüdítette túlhevült testemet; úgy éreztem, feltámadok tőle.”(328) A házában egyre nyilvánvalóbban jelenlévő szellemjárás sem zavarja meg: „odafenn ültem fullasztóan meleg dolgozószobámban, az íróasztalon egy pohár teával [...], egy szál fürdőnadrágban, és elsüllyedtem a magam teremtette világban.”(357) És mégis miért? Mert ismét magával ragadta „a régi varázslat – megfoghatatlan és csodálatos... Munkának neveztem, de soha nem éreztem annak; inkább mintha valamilyen titokzatos szellemi trambulinon szökdécseltem volna, amelynek rugalmassága egy időre a világ minden terhét feledtette.(380) A külső – zavaró – körülményekre belső írói parancsa alkotással válaszol: „Csak annyit tudtam, hogy szeretnék felmenni a dolgozószobámba, és fejfájás ide, fejfájás oda, munkához látni. [...] Az őrület a regényemben is kitüntetett szerepet játszott, de ez legalább ismerős és átlátható őrület volt.”(439) Ezt megmagyarázandó (és tapasztalatból) hangsúlyozza: „Benne vagyok egy könyvben, és ha most felcihelődöm és elvonulok, lehet, hogy elapad a mondókám. Jártam már így, és nem szeretném, ha megismétlődne.”(440) Mindezeknek tudatában és mindezeket figyelembe véve végül arra az egyszerű következtetésre jut, hogy „írjon az ember jót vagy rosszat – eltelik vele az idő”(484).

Az írás – vallja Noonan -, legalábbis átmenetileg, kiégette belőlem a valóság tudatát. Így tett Paul Sheldonnal, a Tortúra főhősével (és elszenvedőjével) is, az írás, az alkotás jótékony hatása abban rejlik, hogy mintegy kimenekíti az alkotót a valóságból. Hogy mi a Tóparti kísértetek „valósága”, az a regény külső története vagy ha úgy tetszik cselekménye csupán. Látszólag független a hős belső életétől, attól a szereptől, amit a hős mint író tölt be, de csak látszólag. A regény fő témája – többek között – az, hogy „milyen vékony vonal választja el a valóságot a fantáziától”[1], ami már a Halálos árnyék írásakor is érdekelte Kinget, nem beszélve a Titkos ablak, titkos kertről, mely részben szintén ezt a témát járja körül. Csakúgy mint e két korábbi regényében, a szerző a Tóparti kísértetekben is gyakran kérdez rá a valóság és fikció egymáshoz kapcsolódásának kérdésére. És hasonlóan az említett művekhez, itt sem ad választ arra, hogyan lehet szétválasztani fikciót és valóságot, ha egyáltalán szétválaszthatók egymástól. Noonan szerint „ha valaki, akinek túl élénk a képzelete, lelki válságba kerül, valóság és látszat között könnyen elmosódik a határ”(93). Később ugyanilyen bizonytalan: „Hosszú éveken át menekültem a képzelet különb-különb Narniáiba, és íme, most a valóságban meredeznek felém rejtélyes bozótok, egyikben-másikban tűfogú szörnyek lapulnak, de én nem találok kulcsot a Tükörházhoz”(510). Hiába készít listát azokról a furcsaságokról, amikkel nap mint nap találkozik, amióta felesége meghalt, leginkább egy olyan emberre hasonlít, „aki beleakadt valamibe, és nem tud kiszabadulni”(110). Ismétlődő, enigmatikus álmok gyötrik, melyeknek – úgy tűnik – külön „zónájuk” van. Megismerkedve a környékbeliekkel, feltérképezve régi-új nyaralóját arra az elhatározásra jut, hogy megpróbál segíteni Mattie Devore-on, annak gyermekelhelyezési perét pénzzel támogatja majd. Mint mondja: „könyvet írni már nem tudok, de ebből még nem következik, hogy sebeim nyalogatásán kívül semmi másra ne lennék alkalmas”(229), később pedig megmagyarázza, miért segít: „mert pillanatnyilag nincs semmi más, ami fontos volna nekem”(263).
Végül az igazi segítség Noonan könyvében lesz megtalálható illetve belőle lesz kiolvasható. És ez az a pont, ahol valóság és fikció félreérthetetlenül összekapcsolódnak, ez az a pont, ahol a fikció valódi megoldást nyújt a valóság számára, túllépve saját mivoltán a valóságreferencialitás határára érkezik.

[1]    Stephen King: Az írásról, Európa Könykiadó, 2005.