2015. jan 14.

Bret Easton Ellis: Glamoráma (1998)

írta: Umberto
Bret Easton Ellis: Glamoráma (1998)



Immár több éve annak, hogy egyik ismerősöm megkérdezte tőlem, mi jót olvasok mostanában, mire azt feleltem, hogy sokmindent, de legfőképpen a Glamorámát. Mondtam neki, hogy az egy Ellis-regény („tudod, az a fazon, aki elkövette az Amerikai psychot”, reklámoztam bőszen), majd kölcsönadtam, mert kérte. Nem sokkal később ismét találkoztunk; kezében ott volt a könyvem (vagyis Ellis könyve...), s miután közölte velem, hogy kiolvasta, megköszönte és a kezembe nyomta a regényt. Megkérdeztem, hogy tetszett. Tetszett, felelte rögtön, majd sietve hozzétette: de még jobban tetszett volna, ha értek belőle egy szót is. Majd nekem szegezte a kérdést, amitől már azelőtt is tartottam kissé: miről szól ez a regény valójában?


„...egy nemzetközi terrorista csoportról szól, amely a divát világát használja álcázásnak.” - adja meg a választ maga a szerző legutóbbi, Holdpark című regényében az azt megelőző művét, a Glamorámát illetően, pedig aligha lehet egyetlen (fél)mondatban elsiklani a több mint hatszáz oldalas regény tartalma mellett. A könyv fülszövege valamivel informatívabb a szerzőnél , s azt ígéri az olvasónak, hogy „a csipkelődő szatíraként induló történet végül kafkai hangulatú vízióvá bomlik ki”. Ám ettől sem lettünk sokkal okosabbak.

Mielőtt azonban a Glamoráma értelmező elemzéséhez hozzákezdenénk, nem árt, ha tudunk egy-két háttérinformációt (nem pletykát, habár a regény témájához módfelett illenének a szaftos botrányok) a szerzőről, a regény születésének körülményeiről, illetve arról az irodalmi miliőről, amiből Ellis már egy jó ideje (jóllehet első regénye, a korszakalkotó Nullánál is kevesebb óta) vezéregyéniséggé nőtte ki magát. Szokás azt mondani róla, hogy szatírikus szerző; hogy megmutatja, feltárja a csábító amerikai színfalak mögötti valóságot. Hogy újfajta nyelvezetével (ez lenne a minimalizmus) mintegy az irodalom megújítója. Botránykönyve, a már hangoztatott Amerikai psycho óta pedig igencsak megosztja a közönséget: vannak, akik gyűlölik és akik szerint Ellis valójában nem több, mint egy írásképtelen kontár, míg mások szerint (szerintem is) a mai amerikai irodalom nagyja, elsőrangú stiliszta. A Glamoráma esetében (vagy írásakor, ha úgy tetszik) pedig nyílt titok, hogy a szerzőt elsősorban a cselekmény, illetve annak bonyolítása érdekelte, ennélfogva a fordulatos történések, valamint a szövevényes kapcsolatrendszer, mely – ellentétben Ellis korábbi regényeivel – a Glamoráma sajátja, már nem is olyan meglepő.

http://2.bp.blogspot.com/-ML2bcOKYz3Y/Tzer83ThqZI/AAAAAAAAAGM/cc7CLLnBDJw/s220/Glamorama.jpg
Visszatérve a szüzsé problémájára: a regény Victor Wardról szól, mondhatnánk. De igaz ez? Hát persze, hiszen Victor egyszersmind főszereplő és az elbeszélés narrátora is. A mű pedig az ő életét, pontosabban életének egy kis szeletét mutatja be: a „Tuti Fiú” tutifiús-lététől kalandos utazásain keresztül egészen bukása napjáig követhetjük nyomon az életét. Ennyi. Akkor mi a probléma? Semmi, csak az, hogy a regény valójában nem is Victor Wardról szól, hanem Victor Johnsonról. És az is meglehet, hogy maga Victor Ward már akkor bukott „tuti fiú”-nak számított, amikor még el sem kezdte az egészet. Hogy mi van?! Patrick Bateman, az Amerikai psycho (anti)hőse után egy újabb skizofrénnel állunk szemben, aki azt hiszi magáról, hogy ő Victor Ward, de valójában Victor Johnsonnak hívják?
Vizsgálódjunk egyelőre a cím körül. Glamoráma – azaz hírességek, sztárok, csillogó egyéniségek panorámája, közli velünk a fülszöveg. Hát persze, most már minden világos: Ellis, a szatírikus tolla ezúttal a sztárok világát állítja pellengérre, és mindezt egy, a fent említett miliőbe igyekvő férfi szemszögéből – ez a regény témája. S ha hihetünk a fülszövegnek, hangulataikban egymástól eltérő egységekre lehet bontani a Glamorámát: „az első részben” arról olvashatunk, miként igyekszik megnyitni a saját klubját az újdonsült sztárjelölt, Victor Ward (ez lenne a „csipkelődő szatíra”), míg „a másodikban” (a „kafkai vízióban”) több helyszínen mozgó (de inkább ügyetlenkedő) Victor Wardot/Victor Johnsont láthatunk, amint régi szerelmének, Jamie Fieldsnek a felkutatására indul.[1]

https://encrypted-tbn3.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcQsO63Ji-x2lA1RgvRWyFqF2eUoQskeuI-BHfoIrNXVVbD9kVvunA
Ezek szerint utaztató regénnyel van dolgunk? Lehetséges, hogy igen, de a válasz sokkal inkább az, hogy mégsem, hiszen az utazás mint motívum, bár nagyon erősen jelen van a műben, csupán hátterét adja a történéseknek, mert azok (mármint az igazi történések) elsősorban a főhős lelkében zajlanak, következésképpen nem annyira utaztató, mint inkább jellemfejlődési regényről beszélhetünk. A Glamoráma tehát egy olyan regény, amelynek hőse az utazásain keresztül jön rá arra, hogy ki is ő valójában, pontosabban arra, hogy ki nem ő valójában, s ez a felismerés adja a regényvégi katarzist. Tiszta sor: Victor Ward, a tuti fiú elindul felkeresni rég elfeledett szerelmét, hogy újra emlékezni kezdjen arra, ami volt; arra, ahogyan élt akkor. A múltjára – annak keresésére indul, hogy megtalálja benne önmagát.[2]
Úgy hangzik, mint egy példázat? Teljesen. Olyan, mint egy Auster-regény, mondjuk a Holdpalota? Az eddig leírtak alapján valóban úgy tűnhet, s már akkor is figyelemreméltó kísérlet lenne az ember önmagára találásáról, ha nem volna benne több érdekesség.

http://d.gr-assets.com/books/1171487602l/102844.jpg
De van. Ugyanis nem Ellisnek hívnák azt a szerzőt, ha „csak” ennyi történne hatszáz oldalon keresztül. Az olvasó azonban sokkal több akadályba ütközik, ha interpretálnia, aztán pedig bizonytalan interpretációját megfogalmaznia kell. Rájön, hogy mindegyik elmélet, melyet a regény tartalmát illetően gyártott, több sebből vérzik; igazán egyik sem állja meg a helyét. Az elsődleges problémát mindjárt az én-elbeszélő bizonytalan narrációja jelenti, majd később kiderül, hogy nemcsak a narráció bizonytalan, hanem maga az én-elbeszélő kiléte és holléte is. A hasonmás-motívum már az elején megjelenik, amikor mások olyan helyeken vélték látni Victort, ahol állítása szerint nem is volt, s többen össze is keverik valakivel.[3] Egy lemezboltban találkozik egy nővel, aki felismeri benne azt a fiút, akivel együtt járt még az egyetem évei alatt (ld. A vonzás szabályai), ám Victornak fogalma sincs, ki ez a „titokzatos” lány, mint ahogy azt sem tudja, miért követik, majd üldőzik őt kétes alakok a forgatás helyszínein. Apropó, forgatás!

Az egész mű talán legérdekesebb mozzanata, ahogy Ellis a valóságsíkokkal játszik. Victor látszólag egyik forgatásról megy a másikra, miközben a valódi életébe is bepillantást nyerhetünk, ám egy idő után (vagy egy bizonyos ponton túl) ez a két sík egybemosódni látszik; kialakul egy úgymond „film(ek) a regényben”-világ, ami szintén zavart kelt az olvasóban, illetve annak tájékozódásában. Egyes jelenetekben váratlanul megjelenik a(z állítólag) készülő film rendezője (sőt a végén meg is szólal), néha újra kell venni bizonyos snitteket, mert a színészek (hol maga Victor, hol egy másik színész) túlspirázta a saját szerepét, vagy nem azt mondta/tette, ami a forgatókönyvben eredetileg benne volt. Fokozatosan egyre több és több forgatókönyv szerint halad a cselekmény, s ezzel egy időben azt vesszük észre, hogy Victor már nem a rendező(k) kedvence; hogy kegyvesztett lett, s/mert ő maga sem hajlandó színészkedni többé. Talán mert érzi, hogy valami nem stimmel.
Míg az egyik (a hivatalos?) forgatókönyv szerint neki Európába kellene utaznia, hogy felkutassa régi szerelmét (no nem azért, hogy új alapokra helyezze kapcsolatát a lánnyal, hanem mindenekelőtt azért, hogy visszainvitálja egy készülő filmbe a nyomtalanul eltűnt színésznőt), addig egy másik forgatókönyv (a valóság?) szerint Victor egy terrorista-csoportba csöppen, „amely a divat világát használja álcázásnak”. Na, itt álljunk meg egy pillanatra! Hogy jön ide a hasonmás-probléma? Mit jelentenek azok a faxok, amiket időről időre kap, s amelyek mindig ugyanúgy szólnak: „Tudjuk, ki vagy és tudjuk, mit tettél.”? Ki ez a rejtélyes nyomozó (Palakon), aki megbízza Victort az utazással? Miért van mindenhol „rohadt hideg”? Milyen szerepe van mindebben az apjának, aki kormányzónak jelöltette magát? A valóságban is megtörténnek-e a kínzások és balesetek, vagy csak a forgatókönyv szerint? Egyáltalán: van-e a glamorámában valóság?

http://photos1.blogger.com/img/221/3584/400/glamorama.jpg
Néha bepillantást nyerünk a múltba; Victor múltjába, amikor még Victor Johnson volt, merthogy – tudjuk meg – a Ward egy felvett név, az ő „művészneve”. Látjuk őt, amint az iskola udvarán beszélget Jaime-vel, az akkori barátnőjével, s ezek a jelenetek úgy épülnek a regénybe, hogy közben ok-okozati viszonyba kerülnek a jelennel (akárcsak a Nullánál is kevesebb-ben). Victor butára drogozta magát – ezért van most ott, ahol. Magába szippantotta a sztárgyár – annyi forgatókönyv szerint él (vagy nem él), hogy nem is tudja, melyik az igazi, ha van olyan egyáltalán. Úgyszólván a múlt biztos, a jelen viszont egész biztos, hogy nem az.

És micsoda metafora a sztárvilág-terrorizmus azonosság! Erre utalnak a regénye eleji idézetek is: Krisna (Hare Krisna-kultusz) és Hitler (nácizmus), a két árja, a kiválasztottak, akiknek sikerült elhitetni az emberekkel, hogy örökéletűek és hogy amit tesznek, az nem pusztán politika, hanem világmegváltás is. A Glamoráma igazi nagysága és jelentősége minden bizonnyal ebben rejlik, hiszen Ellis – amire már dolgozatom elején is utaltam - nemcsak hogy tükröt tart a mai modern világ és élet elé, hanem egyszersmind prófétának is bizonyul: évekkel korábban felhívta a figyelmet a terrorizmus veszedelmére[4], noha természetesen a terrorista-szervezetek nem feltétlenül épülnek be a sztárvilágba. De nemcsak erről van szó, már ami a szerző „váteszségét” bizonyítja, hanem (s ez talán az előzőnél is fontosabb) a látszatvalóság problémájáról is, amire már a fentiekben is tettem utalást.
Néha az lehet az érzésünk, hogy Victor és az összes többi szereplő csak szerepet játszik. Hol direkt módon, hol csak látszólag (nem freudi elszólás!), hol pedig pusztán azért, mert „ők így önmaguk”. Az egymás közti kapcsolatrendszer is épp olyan, akár egy rosszfajta szappanoperában: mindenki csalja a párját, mindenki előre tör – feljebb és feljebb a társadalmi ranglétrán. Egyikük úgy néz ki, akár Uma Thurman, a másikuk mint Christian Bale, s mindenki „olyan biliborogatós hangulatban van”. Senki sem komoly, papírfigura mind, s nem véletlenül jegyzi meg Victor az egyik jelenet végén az eseményektől – alvással - elhatárolódó dobosról, hogy „ észrevette már valaki, hogy a dobosunk a legértelmesebb faszi ebben a bandában?”. Mintha a Mulholland Drive-on lennénk, vagy a Truman Showban[5], Victor éppúgy nem érti, hogy hogyan kerül konfetti a ruhájára, amikor – legalábbis ő úgy gondolja – a valóságban van. „Szóval azt akarja beadni nekem – kérdi meg Victor a nyomozótól -, hogy többé nem hihetünk semmiben, amit mutatnak nekünk? (…) Hogy minden meg van változtatva? Hogy minden hazugság? És hogy ezt mindenki el fogja hinni?, mire Palakon csak annyit felel, hogy „igen, ez tény”. „Akkor mi igaz? - erősködik Victor, s szinte automatikusan jön a válasz: Semmi, Victor.” Az ő bizonytalansága miatt (mivel a narráció egyes szám első személyű) az olvasó sem tudja eldönteni: mi a valóság, és mi csak egy film?

http://papierblog.papierdoll.net/files/glamorama08081.jpg
A könyv első fele (ha ragaszkodunk ehhez az önkényes kettéosztáshoz) abszolút érthető. Cselekménye alig van, „csak” bravúrosabbnál bravúrosabb párbeszédek töltik ki az oldalakat, amelyek annyira élvezetesek (véleményem szerint Ellis messze a dialógus-írásban a legjobb), hogy szinte észrevétlenül siklunk át a regény sötétebbik felére, s az a hős, akit eddig butaságáért és sznobizmusáért jobb esetben elítéltünk, de inkább kiröhögtünk, a „második részben” sajnálnivaló figura lesz, akivel kezdünk egyre jobban együtt érezni, s szurkolunk neki, hogy élve kikerüljön a terrorista gépezetből. Legalábbis nálam így történt. Ha szántam is az „első részben”, az leginkább a butaságának szólt, a „másodikban” viszont egyértelműen megkedveltem. Ott már nem papírfigura többé, hanem érző személy. Ott már nem az érdekli, hogy a következő fotózásra dagadjanak a bicepszei, hanem hogy élve megússza az európai körutat. Hirtelen (vagyis épp az az, hogy fokozatosan) nem az lesz neki fontos, hogy egy bizonyos „kompromittáló fotó” ne kerüljön címlapra, hanem hogy megtudja végre: ki is ő valójában. És iyen töprengések nyomán kezd emlékezni a múltra, merthogy előtte – nem véletlen! - csak arra tudott visszaemlékezni, hogy „ tényleg baromi jól néztem ki”. Mindennek a tetejébe félúton Európa felé egy jachton még az igaz (?) szerelem lehetősége is megkísérti, ha nem lenne az a sok forgatókönyv körülötte, s ha nem hívná – Palakon nyomozó telefonján keresztül - a küldetés, s főleg ha nem tűnne el nyomtalanul Marina, a lány, akibe Victor belehabarodott.

A regény végére sokkal több lesz a kérdés, mint a válasz. Biztosat semmiképpen sem tudunk meg, a dolgok csupán gyaníthatóak lesznek, vagy még azok sem. Egy ideig úgy érezni, mintha maga a szerző sem tudna eligazodni a regény világában, s az egyszerűen cselekményes regény kényszeresen válna bonyolulttá, ugyanakkor néha meg mintha túlságosan is a szánkba rágna egyes dolgokat Ellis (pl. dőlt betűvel szedett részek a szövegben, közvetlen utalások bizonyos mozzanatokra stb.). Idegesíthet, hogy nem tudunk semmit, mert minden újabb és újabb körülmény ahelyett, hogy segítené a megértést, inkább még jobban összezavar (lehet, hogy a szájbarágás is írói csel?), s minden elgondolt elméletünk a regény témáját illetően meginog egyszer, majd újabb elméletet szül.
Mindennek ellenére mégsem tesszük le a könyvet. S hogy miért nem? Mert miközben összezavar és idegesít, hogy nem találunk benne értelmet, aközben irtó módon élvezzük az olvasást, és persze nem utolsósorban rá akarunk jönni „a megoldásra”, hogy vajon mi lesz Victor sorsa.
Victor sorsa a széthullás. Egy hegy, amelyet, hogy elérje a csillagos eget, megkísérelt megmászni ugyan, de végül lezuhant róla. Ám ez csak az ő személyes tragédiája, a sztárvilágban ugyanis rögvest pótolták a hiányzó Victor Wardot/Victor Johnsont egy másikkal, aki „egyetemre jár és újraolvassa Dosztojevszkijt”. A pesszimista végkicsengés kétségtelen.
Hanem miért mondtam, hogy a könyv sorozatos becsapásai ellenére mégsem tesszük le a könyvet, mivel nagyszerűen meg van írva? Azért mondtam, mert így van. S hogy miben rejlik Ellis írásművészete, illetve a Glamoráma nagyszerűsége?

http://litreactor.com/sites/default/files/imagecache/header/images/news/201110/headers/glamorama.jpg
Noha kevésbé mellbevágó (bár ezzel is lehet vitatkozni), mint az Amerikai psycho, ám jóval ambícíózusabb és tudatosabbnak (legalábbis következetesen zavarosnak) is tűnik elődjénél. A csodálatosan megírt, forgatókönyv-szerű párbeszedek sem véletlenek, s ebben a regényben hatalmas, közel egy évtizednyi munka van – ez érezhető. Nemcsak a történet komplexitása, nemcsak a cselekmény fantasztikus bonyolítása, nemcsak a főszereplő alakjának megformálása, de a nyelvezete is figyelemreméltó. Úgy tűnik, Ellis stílusa tökélyre fejlődött, s ezek a cirkalmas, hosszú (gyakran több, mint fél oldalas!) körmondatok az író védjegyeivé váltak. Mintha a mondatokon belül is valamiféle káosz uralkodna, ahonnan nincs kiút. Mondhatnánk, hogy mindezzel éppen azért törli az orrunk alá, hogy mekkora stiliszta, hogy nem törli az orrunk alá azt. Nem használ nehezen megfejthető, költői metaforákat a szövegben (na bumm, nemrég még a terrorizmus-divatvilág azonosságáról beszéltem, s még nem is említettem a pettyek-vér metaforát) – legalábbis úgy és olyan gyakorissággal nem, ahogy mások alkalmazzák a gyakran klisészerű, (ál)művészi eszközöket. A szereplők egymás közötti kommunikációjában leginkább a mindig természetesnek ható élőbeszéd-jelleg dominál, s meglehet e könyvtől semmi sem áll távolabb, mint a művészieskedő eufemizmus. Az író ugyanis mindent a nevén nevez, s közben sohasem magyaráz, sohasem ír körül, csak részletez. De azt nagyon! Minden apró momentum leírásra kerül, semmi sem kerüli el az író kameráját (nem képzavar!). Az ábrázolás – szakszóval élve – hiperreális, hiszen Ellis még azt is megmutatja, amit egyébként nem veszünk észre, vagy amire egyáltalán nem is figyelnénk: a terrorista-merényletek horrorisztikusan részletes láttatása, egy szereplő megkínzásának iszonyatos (szadisztikus?) megjelenítése, és persze a figurák ruházatának, külsejének hosszas taglalása, no meg a sztárok és a sztárok és még mindig a sztárok fáradhatatlan felsorolása, akik jóllehet közvetlenül sohasem lépnek be a regényvilágba, mégis mindig jelen érezzük őket, hiszen az arcképcsarnok, a glamoráma csak így lehet teljes. Minden díszlet csupán, az erdőtől nem látjuk a fákat, és éppen a maguk részleteiben, pontosabban részletességükben tűnnek a dolgok – a kínzástól kezdve a robbantásokon keresztül egészen az ismert/nem ismert sztárok állandó jelenlétéig – hihetetlennek.

Ellis tehát stilizál, váteszkedik és... és moralizál. Méghozzá nagyon erősen, de egyáltalán nem feltűnően (ez is írói bravúr a javából), mivel elsősorban – akárcsak előző regényei – a Glamoráma sem az érzelmeinkre, a szívünkre kíván hatni, inkább a szemünkre, hogy felnyissa azt: miben és hogyan élünk? Ellis megrögzött moralista. Jóllehet ezt állítani az Amerikai psycho szerzőjéről, meglehetősen merész dolog, ugyanakkor igaz is. (Majdhogynem) állandó fordítója, M. Nagy Miklós szerint a szerző mintegy ezzel (ti. a moralizálással) igyekszik kompenzálni regényeinek szadista-pornográf rétegét.[6]    

„... szembe kellett néznem a ténnyel, hogy olyan világban élünk, amelyben a szépség teljesítménynek számít” - foglalja össze a tapasztalatait csalódottan a regény végén Victor. Banális? Az. Szájbarágós? Lenne, ha nem olyan szövegvilágban lenne ez a mondat, amilyenben. Ha nyitott szemmel olvassuk ezt a regényt, nemcsak szemünket fogja még tágabbra nyitni, látásunkat megvilágítani, hanem lassanként megnyitja szívünket is, mégpedig úgy, hogy egy pillanatra sem lépi át, sőt meg sem közelíti a giccs, az érzelgősség határait. Ellis érzelemmentesen, pesszimisztikus módon moralizál, ami nagyon sajátos. A párbeszédek, a szereplők tetteinek céltalansága és értelmetlensége először nevetségesnek tűnik, aztán megdöbbentően hitelesnek. Ha az Amerikai psycho az emberben megbújó állatról szólt, amelyet az ember környezete generál, akkor a Glamoráma éppen ellenkezőleg: a társadalomban, a környezetünkben megbújó állatról szól, melyet az egyes ember erkölcsi fogyatékosságai szülnek. Félelmetes ez a világ, félelmetesen amorális, s – paradox módon – éppen a regény világába beleágyazott amoralitás miatt beszélhetünk a szerző nagyfokú moralitásáról, illetve moralitásérzékéről. Amikor félrelépésről beszél, nem arra buzdít, hogy csaljuk meg a párunkat. Amikor arról ír, hogyan és mivel lövik be magukat a szereplők, nem a drogfogyasztást támogatja, hanem...

http://static.tvtropes.org/pmwiki/pub/images/hamptonsglamorama_2865.jpg
Hanem mit csinál? Ironizál? Cinikusan összemosolyog az olvasóval? Tipikus jelenetsor: Victort üldözi egy csapat fekete ruhás férfi, s végül, hogy lerázza az üldözőket, megáll, s az egyik haverjával elkezdi nézegetni a kirakatot, majd csakhamar az eszükbe villan, hogy ugyan mi a fenét bámulnak egy könyvesbolt kirakatán. Nevetséges és lehangoló egyben. De hát Victornak amúgy is a tükör a legjobb (vagy az egyetlen?) barátja, közli vele Chloé, a „hivatalos” barátnő, akit egyébként egyre jobban aggasztanak a mellimplantáció veszélyei.
És – ha már itt tartunk - a többiek milyenek? Alison, Victor „nem hivatalos” barátnője, aki „hivatalosan” Damiennel, a klubtulajjal jár, vagyis az ő menyasszonya, akit a legjobban tán az aggaszt, hogy ugyanolyan ruhát visel a klub megnyitásán, mint a butácska Chloé. Következésképpen tényleg mindenki kicserélhető, sugallja a regény, nemcsak Victor az. Mindezeken kívül, aki egyszer belekerült a glamorámába, az nem önmaga már többé, s itt jön újfent a moralizálás, ahogy Victor mondja egy másik szereplőnek, hogy „senki sem önmaga, mindenki annyira hamis”, mire a másik leinti, mondván, hogy „ők így önmaguk”. Még Sam Ho-t is, az ominózus kínzásos jelenet japán áldozatát is úgy jellemzik: „olyan... színpadias”, amiről majd felismerhető lesz Victor számára.

A regény teljes megértését azonban nem annyira a bizonytalan narráció, vagy a valóság-fikció összemosódása, esetleg a szövevényes kapcsolatrendszer, mint inkább a regény elejétől kezdve egészen az utolsó egységig visszafelé számozott fejezetek nehezítik leginkább. Hogy miről van szó?! Mit akar ezzel üzenni a szerző? Van valami célja a visszafelé számozzással, s ha igen, akkor mi? Nehéz kérdés. A válasz valahol a regény posztmodernitásában rejlik, vagy talán mégsem, mindenesetre tény, hogy van valami hátborzongató hatása ennek, hiszen akaratlanul is a végső visszaszámlálásra asszociálunk, mégpedig arra, hogy a regény második felének időzített bombái ketyegnek (amik pedig a világ, a modern élettér katasztrófájának szimbólumai?), vagy másfelől gondolhatunk a múltidézésre is, az elveszett ártatlanság visszaszerzésére, a hős, Victor Johnson végső önmagára találására. Nem tudni, viszont – közhely jön! - a művészetnek nem is az a célja, hogy minden kérdésre választ kapjunk. (Az más kérdés, hogy a Glamorámában szinte egyikre sem kapunk választ, vagy ha mégis, akkor egyszerre többet kapunk.)

http://chicquero.files.wordpress.com/2012/04/glamorama-by-miles-aldridge-5.jpg
Minden látszólagos bizonytalansága ellenére a regény végig biztos lábakon áll, s az olvasóban idővel egyre jobban elhatalmasodó értetlenség sem rontja a befogadás élményét, sőt... Akár a legjobb, legcsavarosabb thrillerek, az utolsó oldalakig ébren tartja a figyelmünket, olvasás után pedig – éppen emiatt a csavarosság, szövevényesség miatt – újraolvasást követel. Nyelvezete alapján tipikus Ellis-regény, s témáját tekintve sem üt el a többitől, hiszen az éles társadalombírálat pályája elejétől jellemezte a szerzőt, akinek jóllehet ez a könyve mégiscsak más, mint az összes többi. Más, mert több. A nyelv végletes lecsupaszítása már az ujjgyakorlat, a Nullánál is kevesebb sajátja is volt, nem beszélve az utána következő regényekről, illetve eleddig egyetlen novelláskötetéről, Az informátorokról[7]. Ellis írói szikéje (mely jó éles – hogy pontosan mennyire, arról leginkább a többszörösen megsebzett feminista szervezetek mesélhetnének) eddig sem kímélte a fogyasztói társadalmat, s most a Glamorámában mintegy összegzi eddigi tapasztalatait – leginkább persze a rosszakat, miközben nem felejt el történetet sem mesélni.

A Glamoráma a maga nemében (minimalizmus?) remekmű, Ellis írói pályájának betetőzése, a fordító szavaival élve: opus magnum. Számomra rengeteget jelent, nem sokkal marad el a Holdpark mögött. Akik azt gondolták, hogy Ellis egykönyves szerző (Amerikai psycho), azok meggyőződhetnek róla: nincs igazuk, hiszen a Glamoráma minden tekintetben felveszi a versenyt elődjével, sőt én úgy vélem, annak némiképp kiforrottabb, érettebb, tökéletesített párregénye.
„Minél jobban nézel ki, annál többet látsz be”, fogalmazza meg Victor Ward saját „életfilozófiáját” a regény elején, ám a végén ő is rájön (a szükség hozza, hiszen börtönben ül): „A csillagok igaziak. A jövő az a hegy.”

[1]    Érdekes és talán nem puszta véletlen, hogy Victor már egy korábbi Ellis-műben, A vonzás szabályaiban is utazással töltötte ki a lapokat. Hasonlóság rejlik abban is, hogy mindkét esetben valójában önmagát kereste, noha a Glamorámában (és tán ez sem véletlen) már nem önként indult útnak, hanem felsőbb utasításra.

[2]                A múlttal való megbírkózás ilyen nyílt irodalmi leképezése majd gyászirat-szerű regénye (vagy regényszerű gyászirata?), a Holdpark (egyik) témája lesz.

[3]    Bár ez megszokott dolog Ellis regényeiben, a Glamorámában mégis – elsősorban a hasonmás-kérdés miatt – hangsúlyozottabban van jelen.

[4]    Gondoljunk csak a 2001. szeptember 11-ei eseményekre – Az élet utánozza a művészetet?

[5]    A Mulholland Drive egy 2001-ben készült David Lynch-film, amelynek témáját úgy lehetne a legegyszerűbben (és egyúttal a legbonyolultabban is) összefoglalni, hogy „film a filmben, amely szintén csak film”. A másik példa, a Truman Show egy 1998-ban (vagyis a Glamoráma amerikai kiadásának évében) készült Peter Weir-film, amelyben a főhős, Truman Burbank tudtán kívül egy valóságshow főszereplője.

[6]    FORRÁS: http://www.c3.hu/~eufuzetek/index_2021.php?nagyra=konyvespolc/7easton.html
A fordító továbbá bosszantónak is találja Ellis „föl-fölbukkanó erkölcsi attitűdjét, ezt a gyermekiesen naiv, moralizáló hajlamot”, s szerinte több „kínosan ható message-összefoglalást” is találni a műben. Nekem nem tűnt fel semmi kínos.

[7]    Némi párhuzamot vélhetünk felfedezni az egyik novella, nevezetesen a Levelek L.A.-ből és a Glamoráma között. A kisvárosban ragadt barátjának leveleket író fiatal lány lassanként elfelejtkezik múltjáról, mert beszippantja a nagyvárosi élet. Csakhamar véget ér a levelezés, s ezzel egy időben kezdődnek meg a lány álmai a los angelesi jövőről.

Szólj hozzá