„...számára a regényírás folyamata olyan, mint amikor az ember talál egy gyönyörű, színes szalagot a fűben, és elindul, hogy megkeresse a végét. Néha a szalag elszakad, és az ember üres kézzel áll a semmi közepén. Néha viszont – ha az embernek szerencséje van, vagy elég bátor és kitartó – a szalag egy kincshez vezet. A kincs nem az a pénz, amit az író a regényért kap. A kincs maga a regény.”

Ha Stephen King szerint a Tortúra egy „szerelmes levél a rajongóihoz”[1], a majd' húsz esztendővel későbbi Lisey története ugyancsak szerelmes levél, ám ezúttal nem a rajongóknak, hanem saját feleségének, a szintén író Tabitha Kingnek címezve. És nem annyira a könyv ajánlása (ti. a szerző a feleségének ajánlja a művet), mint inkább témája, története miatt. Minderre pedig ráerősítenek” azok a paratextuális elemek (is), melyek mintegy keretbe foglalják a regényt. „Kicsim. Kicsikém” - olvasható még a tényleges regény megkezdése előtt, az után pedig – a szerző utószavát követően – az utolsó lapon a „Hazahívlak” zárja a könyvet. „Mindez, persze, kikacsintás az olvasóra: lám-lám, a „Kicsim” beszédaktusával a regény terébe (materiálisan is) invitáló megszólítás a „hazahívlak” fikciót megszüntető performatívumával egészül ki, ráadásul e performatívum a szerzői utószót követően (de még a könyv impresszuma előtt) történik.”[2] Ezek a meglehetősen feltűnő kiszólások alighanem sejtetni engedik, hogy a Lisey története esetében az eddigieknél is személyesebb, intimebb, ha úgy tetszik, konfesszionálisabb King-regény született.

A történetbe akkor csöppen az olvasó, amikor a címszereplő férje, a néhai Scott Landon író már két éve halott. Ennek ellenére – vagy éppen ezért? - Scott a további történet, szinte a teljes cselekmény legfőbb mozgatórugója lesz, miáltal feltárul nem csak a megözvegyült Lisey Landon, de az ő múltja is, egészen gyerekkorától kezdődően. A szerző különös, szabálytalan időszerkezettel dolgozik, a szövegben ábrázolt jelen ugyanis mind sűrűbben tér vissza a múltba, a múlt egyes állomásai hosszabb-rövidebb flashbackeken keresztül tárulnak fel az olvasó és Lisey előtt egyszersmind. Az időben történő ide-oda ugrálás azonban korántsem véletlen. Az ún. dincsvadászatot szolgálja - azt a cselekménysort, mely a jelenben folyik, s amely – a szerző nézőpontjából – alighanem tökéletes ürügy egy különleges házasság, Scott és Lisey Landon, de kiváltképp a tragikus sorsú Scott Landon szokatlan történetének elmeséléséhez.

Az expozícióban Lisey egykori férjének írói hagyatékát próbálja összegyűjteni. Nagy munka, kezdetben nem is boldogul egyedül: húga, a labilis idegzetű Amanda segít neki. Lisey tisztában van vele, hogy „a nyilvánosság számára a híres írók hitvesei szinte teljesen láthatatlanok maradnak”(13), így az iratok rendezése közben az sem lepi meg, hogy számos olyan kép kerül elő, „amelyekben tiszteletlenül bánnak [vele] a szöveget kísérő fényképen”(22). Ám ezek a képek mellékesek, ahhoz képest, amelyre „a türelmetlenek, a behízelgők, a felháborodottak”(16) pályáznak. A Pulitzer-díjat valamint a Nemzeti Könyv Díjat[3] elnyerő Scott Landon hátrahagyott munkái, befejezetlen művei, egyszóval „memorábiliája”[4] az, ami a legtöbb irodalomtudóst, -tanárt és történészt érdekli. Őket Lisey találóan „inkunkoknak” nevezi, mely az „inkunkábilla” szóból ered, amely vélhetően az inkunábulum (a.m. ősnyomtatvány) kifejezésből származtatható[5]. Gyűjtő-elrendező munkája során Lisey számos dolgot apróságnak ítél, mely „kizárólag a legelvakultabb inkunkok, gyűjtők és akadémikusok érdeklődésére tarthat számot, azokéra, akik nagyrészt egymás tanulmányainak obskúrus irodalmi folyóíratokban történő szétcincálásával próbálják megtartani az állásukat. Ezek a nagyra törő, túlképzett és felfuvalkodott hólyagok teljesen elvesztették a kapcsolatot a valósággal, fogalmuk sincs, hogy valójában mi az olvasás és a könyvek lényege, és végtelenül elégedettek azzal, hogy évtizedeken keresztül írogathatják lábjegyzetektől hemzsegő baromságaikat.”(554) Mint látható, Liseynek – és/vagy az elbeszélőnek – nincs túl jó véleménye az inkunkokról.

Mindazonáltal érdemes kitérni a szerző által használt neologizmusokra, annál is inkább, mivel ezek vissza-visszatérő elemei a szövegtestnek. „A rendkívül sok egyéni szólelemény – példaként: a „dincs” („bool”), a „kimaszott” („fuck-smuck”) vagy a „gonoszotty” („bad-gunky”) –, Scott, illetve Scott és Lisey sajátos, a létező nyelvi anyagból gyúrt furcsa nyelve egyszerre hat a jelentésképzés mechanizmusára és az anyagszerűség formálhatóságára – mindez persze úgy önkényes, ahogy véletlenszerű, viszont alighanem jelentés és közvetítés alapviszonyából kiiktathatatlan”(L. Varga Péter). Ezek a nyelvi formulák és mindazok a kifejezések, melyeknek valódi jelentését kizárólag Scott és Lisey érti (pl. „Minden ugyanaz”, „Most már kettek vagyunk”, „Várj, míg megfordul a szél” stb.), mind-mind a regényvilág intimitását erősítik illetőleg teremtik meg. Jelentéseiket és jelentőségüket tekintve ezekről e dolgozatban is lesz még szó.

Scott és Lisey Landon „több mint huszonöt éve voltak házasok, amikor Scott meghalt”(22), de a férfit még életében „rémképek gyötörték, és naplemente után sosem nézett tükörbe”(24). Lisey felteszi a nyugtalanító kérdést: „Vajon Scott volt az egyetlen, aki tudott a sötét helyek létezéséről? A sötét és mocskos helyekről, ahol teljesen egyedül van az ember, és egyetlen hang sem jön ki a torkán?”. A regény megadja a választ a kérdésre, arra sarkallván Lisey-t, hogy emlékezzen vissza és eredjen ő is a sötétség nyomába, hisz „talán az emlékek a dincs állomásai”(218). Scott Landon számára „a könyvek jelentik a fényt a sötétségben”(58), és mindvégig „két dolog tartotta életben [...] Az egyik az írás”(470), a másik a felesége, a szerelme, Lisey volt. Lisey visszaemlékezései által, tehát a „dincsvadászat” állomásai során egy író élet- és fejlődéstörténete elevenedik meg, emellett pedig annak folyamata tárul fel, hogy miként lesz később egy hányatott sorsú csodagyerekből Amerika ünnepelt írója.

Voltaképpen az imént említett hányatott sors irodalmi leképezése Scott Landon egész életműve. Hiszen maga mondja: „Minden regényem, minden történetem minden sora mögött kísértetként rejtőzködik ez a gondolat: Megöltem az apámat.” Hozzáteszi azonban: „azzal, hogy az ember elmesél valamit, még nem biztos, hogy képes kiadni magából a dolgot”. Ami pedig Elkárhozottak című horrorregényét illeti, mint oly sokszor, ezúttal sem nehéz észrevenni a párhuzamot Stephen King és regényhőse, Scott Landon között: az Elkárhozottak az a regény, „amit ő [Lisey] és a kritikusok is gyűlöltek, [...] ami gazdaggá tette őket.”(74) Az egyes szám harmadik személyű elbeszélő „vérfagyasztó rémtörténet”(315)-ként aposztrofálja a regényt, melyben gyerekkori (vagy inkább gyermekkorban elszenvedett) események, helyzetek köszönnek vissza. Jóllehet a Lisey története nem tér ki rá, vajon Scott, az alkotó mit gondol az Elkárhozottakról [hororrregényként való kezeléséről csak annyit mond: „nekem tök mindegy”(175)], de másról igenis megvan a maga szilárd véleménye. Rajongói kapcsán például megjegyzi: „ez nem szeretet [...], hanem kíváncsiság. [...] Nagy baromságnak tartom ezt a felhajtást.”(172) Egy alkalommal Scott „a munkáját, a történetek írását az őrülethez hasonlította”(369), mely legfőképp túlfeszített munkatempóját, a megszállottsággal rokonítható magatartását minősíti. Scott Landon, mint kiderül, nehezen viseli a kritikát is: amikor egykori szerkesztője azt találja mondani az író készülő regényéről, hogy benne »megbicsaklik a cselekmény«(534), Scott hevesen reagál, és felemlegeti egy kóbor kutya történetét, a „KÓBOR KUTYA HAZATALÁLT – HÁROM ÉV UTÁN” szalagcímmel megjelent régi újságcikket, mely szerint egy kutya három év kóborlás után egyszer csak előkerült, beállított otthonába „és ugatni kezdett, hogy engedjék be”. Scott meggyőződése, hogy a kutya, „Ralph a valóság”(535), s innentől kezdve az, ha egy regényben „megbicsaklik a cselekmény”, ékes bizonyság számára, hogy az élet, a valóság korántsem ugyanaz, mint a fikció. Minderre az elbeszélő még visszatér a későbbiekben, reflektálva Scott véleményére és állást foglalva a kérdésben. Mint írja: „néha a kóbor kutyák hazatalálnak, néha a fonalak nem szakadnak el, hanem elvezetnek a dincsvadászat jutalmához”(643), ezzel mintegy egymáshoz közelítve fikciót és valóságot.

Sok más King-műhöz hasonlóan a Lisey története is meglehetősen szimbólumgazdag, allúziókban, az egész történeten átívelő allegóriákban bővelkedő alkotás. A már említett dincs, dincsvadászat és annak állomásai, a „gonoszotty”, „a szavak tava”, a „nyamnyamfa”, a Paragony stb. egy tudatos alkotói koncepció részei, melyek összessége valóságos metaforahálót sző a regény cselekménye köré. Ezeknek egy része – a valódi jelentést tekintve - könnyen felfejthető, a dincs szó hangalakja például korántsem véletlenül hasonlít a kincs szóhoz, a gonoszotty pedig – Totth Benedek műfordító leleményességét dicsérve – a gonosz – meglehetősen groteszk módon történő - becézett formája. Gyermekies becézés a „nyamnyamfa” is, de ez már – elsősorban fa mivoltából adódóan – mélyebb összefüggéseket mutat, azaz metaforikus jelentésű szó. Lisey és Scott a nyamnyamfa alatt indultak el „az Emlékezet útján”(296), amely „egyben a Szörnyek sikátora is volt”. Ugyanakkor a nyamnyamfa alatt jutott el első alkalommal Lisey a Paragonyba, ami ugyancsak kiemelendő, figyelembe véve a fa hídként való szerepeltetését. „Egy pillanatig nem a nyamnyamfa alatt voltak, de nem is álltak még kint a kavargó hópelyhek sűrűjében. Egy pillanatra valahová máshová kerültek.”(349) A magyar olvasónak rögtön eszébe jut Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje, melyben a fa „csodájának” köszönhetően talál egymásra a két szerelmes. „A fa szimbolikus jelentősége – gondoljunk a bibliai tudás fájára; a népmesei életfára; a fára, mint az újjászületés, a fejlődés, a növekedés jelképére; a világtengelyre, amely összeköti a földet az éggel – régi keletű és szerteágazó.”(Dr. Czeizel Endre)

(folyt. köv.)