Jelen esetben nem annyira a föld és az ég, mint inkább a valóság és a fantázia összeköttetéséről van szó.

A fantáziának a Paragony ad otthont. A Paragony alighanem Milne Micimackójának százholdas Pagonyát juttatja a művelt olvasó eszébe, külsejét az elbeszélő költői szépségű megfogalmazással illeti [„A narancssárgán izzó nap a végtelennek tűnő csillagfürtmező fölött lebegett. A másik irányba pillantva Liseynek megakadt a szeme a kelő hold peremének ívén. Sokkal nagyobbnak tűnt, mint a legnagyobb telihold, amit életében látott.”(449)], amely a címszereplő szerint „túlságosan szép. Ha túl sok időt töltenék itt, vagy egyszerűen csak túl sokat gondolnék erre a helyre, azt hiszem, teljesen becsavarodnék a szépségétől.”(437) Talán éppen emiatt – húgával, Amandával beszélgetve - később megjegyzi: „Ha a Paragonyra célzol, az különben sem az én világom. Azt hiszem, aki átjut oda, mind a saját változatát látja. Nincs két egyforma Paragony.”(544) Scott Landon szerint pedig „a Paragonyban a legtöbb dolog attól függ, hiszel-e benne. Ott tényleg igaz, hogy amit látsz, azt elhiheted.”(662) Ez a világ, ez a hely „legalább annyira veszélyes, mint amilyen csábító. A régi allegória lép működésbe: nappal bódító virágillat, káprázatos színorgia és selymes levegő, éjjel azonban kiismerhetetlen vadság, romlottság, rohadás és minden elmét eltorzító, végtelen oldalú szörnyek várják az ide tévedőket.”(L. Varga Péter) A Paragony azonban nemcsak szép és veszélyes, hanem hasznos is. „A legtöbb gyereknek van valami hasonló búvóhelye, ahová elrejtőzhet, ha fél, ha magányos, vagy egyszerűen csak unatkozik. Sohaországnak hívják, esetleg Megyének. Vagy Paragonynak, ha különösen élénk a fantáziájuk, és maguk találják ki maguknak a búvóhelyet. Felnőttkorukra aztán a legtöbbjük mindent elfelejt.”

A Paragony legféltetettebb pontján pedig ott „a szavak tava”, „a történetek tava”, „a mítoszok tava”. „Scott szerint, valahányszor az ember valakit például »rendes krapek«-nak, vagy »csirkefogó«-nak nevez, ennek a tónak a vizéből kortyol, ebből a tóból fog ebihalat; valahányszor háborúba vagy halálos veszedelembe küldenek egy gyermeket, mert az ország érdeke ezt kívánja, és mert ez a gyermek megtanulta, hogy az ország zászlajához hűnek kell lennie, ebben a tóban úszunk... a mély vízben, ahol a nagy halak úsznak, a vérszomjas ragadozó halak.”(174) Scott Landon irodalmi előadásain „a hallgatók valószínűleg azt hitték, hogy a mítosz-tó, a nyelv tava (amelynek vizéből mindannyian kortyolunk, amelynek vizében megfürdünk, és amelynek vizéből néha kifogunk egy-egy kisebb halat) csak egy metafora. Lisey azonban jobban ismerte ennél Scottot. Tudta, hogy valahol létezik ez a tó.”(442) Miként maga Paragony, a szavak tava is varázserővel bír. Lisey azonnal ráébred: „a tó csodálatos. Ugyan még soha életében nem járt itt, mégis úgy érzi, mintha hazatért volna. [...] Egyszerűen tisztában van vele [...], hogy Scott erről a helyről beszélt az előadásaiban, és erről a helyről írt a könyveiben.”(454) Ugyanakkor viszont, a Paragonyhoz hasonlóan, a tó is „csapda. Lisey biztos benne, hogy bárki, aki túl hosszan időzik a tó partján, képtelen lesz elszakadni onnan. Lisey rájön, ha az ember elég ideig nézi a tavat, bármit megláthaat a tükrében, amit akar. Elveszett szerelmeket, halott gyerekeket, kihagyott lehetőségeket, bármit.”(462) Nem vitás, Scott Landon író, valahányszor elvonult írni, valahányszor „eltűnt” a valóságból, a szavak tavánál találta meg helyét. Ahogy Czeizel Endre is írja a művészekről: „velünk egészségesekkel egy ember-nem-járta világot, a lélek mély és rejtett tartományait, tudatunk soha nem látott mennyországait vagy éppen poklait képesek megismertetni. Így rajtuk keresztül egy szerencsére kevesek által érzékelt birodalomból kapunk híradást.” Hiszen „ahhoz semmi kétség sem fért, hogy ezek a világok léteznek [...] Lisey azonban egyelőre nem kel útra. Scott ébren álmodott, néha csodálatos dolgokat... neki ehhez volt tehetsége, ez volt a munkája. Lisey Landonnak viszont ez az egy világ tökéletesen elegendő volt, habár a szíve legmélyén azért majd biztosan fenntart egy kis, magányos helyet annak a másik világnak, ahol a lenyugvó nap vörösen izzó korongja együtt úszott az égbolton a néma hold ezüstszínű tányérjával.”(678)[1]

[1]    Az idézetek Stephen King: Lisey története című művének 2008-as, magyar nyelvű kiadásából (Európa Könyvkiadó, Budapest) származnak. A zárójelben lévő számok azokat az oldalszámokat jelölik, ahol az idézett szövegrészletek megtalálhatók.