Whiplash

Most induló cikksorozatom az Oscar-díjra aktuálisan esélyes filmeket veszi sorra. A február 22-i Oscar-díj-átadó ünnepségig nyolc filmről olvashattok itt kritikát; mégpedig azokról a filmekről, amiket idén a legjobb film kategóriában jelöltek Oscar-díjra.

Elsőként a Whiplash-ről írok, amit a magyar mozik hivatalosan csak február 5-től vetítenek majd. Damien Chazelle filmjét nem kevesebb mint 5 kategóriában jelölték a díjra; ezek: film, férfi mellékszereplő, adaptált forgatókönyv, hangkeverés és vágás. J.K. Simmons révén egy Arany Glóbusz-díjat már bezsebelt a férfi mellékszereplő kategóriában, de emellett több tucatnyi díj birtokosa, amiknek nagy részét szintén Simmons alakításának köszönhette a film.

A Whiplash főhőse egy 19 éves srác, Andrew Neyman (Miles Teller), aki zenész-álmokat dédelget, de kezdetben igazi motiváció nélkül. Közben a tinédzser fiúk szokásos gondjával is szembenéz: hiába tetszik meg neki egy lány, túl gyáva hozzá, hogy bárkit is randira hívjon. Nem érzi magát elég jónak, nincs elég önbecsülése.
Ez az alaphelyzet. A kezdőjelenet pedig az, hogy Andrew-t épp gyakorlás közben füleli le a manhattani zeneiskola legjobb zenetanára, Terrence Fletcher (J. K. Simmons), aki hamarosan át is kéreti a tehetséges fiút a saját osztályába. Andrew-nak több se kell, rögtön megjön az önbizalma: randira hívja a kiszemelt lányt, Nicole-t (Melissa Benoist), hiszen hirtelen fontosnak, értékes embernek kezdi érezni magát.

Ennyit a sztori részletezéséről. A továbbiakban jobbára a sportfilmekből ismert dramaturgia érvényesül: a mindenre elszántság és a vérverejtékes gyakorlás mutat utat Andrew-nak, hiszen tanára, Fletcher egy centivel - vagy hogy stílszerűek legyünk: egyetlen hanggal - sem adja alább. Kettejük pszichológiai hadviseléséről szól a film, ezáltal a vásznon egy fiatalember fejlődéstörténete elevenedik meg.

Majdnem hibátlanul. Majdnem. A tanár-diák között feszülő lélektani párbaj rendkívül hiteles és szépen kidolgozott, egyszóval: működőképes. Különösen tetszett az, ahogyan a film bemutatta: a katonai kiképzéshez hasonlatos pedagógiai módszer könnyen vékony jégre küldheti a fiatal nebulót, akinek még nincs tökéletesen kiforrott, sziklaszilárd személyisége. Bizonyos jellemtorzulás Andrew-nál is megfigyelhető, de az igazi sokkot a háttérinfókból kapjuk; nevezetesen azt, hogy egyeseknél milyen sérüléseket okoz egy, Fletcher módszereihez hasonló oktatási stílus. 

Amilyen precízen felépített a két főszereplő között létrejövő konfliktus, olyan elnagyolt a szerelmi szál. Félreértés ne essék, nem egy romantikus vonalat vártam volna, hanem csak azt, hogy a dobolás melletti magánélet (értsd: csajozás) megvalósulhatatlansága - csúnyán fogalmazva - ne elmondva legyen, hanem bemutatva.

Tudom, tudom, ezzel csak azt akarta elkerülni a forgatókönyv, hogy sablonossá váljon (ezt a sablont maga Andrew vázolja fel nekünk, illetve Nicole-nak). A rendező nem kívánt beletenni semmiféle komolyabb szerelmi szálat, gondolván, hogy az csak gyengítené a fő irányvonal drámaiságát. Azt gondolom, ez rossz döntés volt: egy jobban kibontott (nem elmondott, hanem bemutatott!) szerelmi szál oppozícióként funkcionált volna, amivel nem hogy nem gyengítette volna a dobolásból fakadó szenvedély drámáját, hanem épp hogy erősítette volna azt.

Azzal, hogy ezt a magas labdát nem csapta le a film, sajnos csak azt érte el, hogy igazán egyik szereplővel sem tudunk azonosulni. Megérteni persze megértjük őket (még Fletcher gennyláda-magatartását is), ha viszont nem megy az azonosulás, a végén lévő katarzis annál gyengébb lesz.

Ritka, amikor ilyet mondunk, de lehetett volna hosszabb a film. Nyilván nem üresjáratokra gondolok, de a már említett szerelmi szál mellett bőven elfért volna Andrew családjának mélyebb bemutatása is, ami szintén többet sejtetett a film első felében (a családi vacsora jelenete bravúrosra sikerült - ilyesmiből kellett volna még egy-kettő).

Nem, nem szájbarágós dramaturgiát akarok, hanem erőteljesebben kifejtett szálakat. A rendező azt is csupán megpendíti, hogy civilként milyen ember Fletcher, de az ebből fakadó lehetőségeket sem aknázza ki teljes mértékben. Célirányosan csak és kizárólag a két főszereplő kapcsolatára összpontosít, illetve ezzel párhuzamosan - és elválaszthatatlanul - Andrew törekvésére: arra, hogy ha a fene fenét eszik is, ő legyen a világ legjobb dobosa.

Ez az ambíció átjön, szóval az elsődleges célját teljesíti a film. Mást, vagyis ennél többet nem. Így aztán az a furcsa helyzet állt elő, hogy azt kell mondani: a több több lett volna. Másképp fogalmazva: a Whiplash túl keveset markolt ahhoz, hogy elég sokat fogjon.

80%