Az eddig vizsgált két film (Whiplash, A mindenség elmélete) rendezőivel ellentétben A Grand Budapest Hotel megalkotója, Wes Anderson nem most fog először találkozni az Oscar-szobrocska közelségével. Több alkalommal is jelölték már a díjra (bár csak most először a rendezői kategóriában), de mind a mai napig hiába: a jelöléseket soha sem sikerült győzelemre váltania. Legújabb műve rekordszámú jelölést kapott: 9 kategóriában választották be a legjobbak közé, a zenétől kezdve a fényképezésen és a legjobb férfi főszereplőn át egészen a legjobb filmig megtaláljuk A Grand Budapest Hotelt mint jelöltet.

Az impozáns hotel története visszaemlékezések nyomán elevenedik meg, ami rögtön egy izgalmas narratívát teremt. A hotel történetét lejegyző író visszaemlékszik arra az időre, amikor megismerkedett a hotel történetével. Ez úgy történik, hogy a szálló igazgatója mindent részletesen elmesél a fiatal írónak. Így tehát láthatjuk: a film többszörös elbeszélői rétegződéssel rendelkezik, de sajnos ezen az érdekes narratív módszeren kívül nem sok izgalmat rejt.

Az már régen rossz, ha egy filmnek (ami történetet mesél el) leginkább a külalakját, vagyis a technikai oldalát lehet dicsérni. Pedig ez a helyzet. Anderson filmje - akárcsak korábbi, Holdfény királyság c. alkotása - elképesztően gazdag látványvilággal bűvöli el nézőit, de sokszor olyan imbecillis módon mesél, hogy az ember a lenyűgöző képekbe való belefeledkezés közben óhatatlan, hogy arra gondol: "ha ez így megy tovább, lehalkítom a filmet, és megpróbálok csak a képekre koncentrálni".

Már a Holdfény királyságnál is fárasztó volt a szinte állandó gyerekes poénkodás, és a rendező sajnos ezúttal sem volt képes átlépni saját árnyékát. Amilyen szellemes a látvány (és annak minden darabja a díszletektől kezdve a színeken át egészen a kamerabeállításokig), olyan ötletszegény a történet. Az embernek az az érzése, mintha a rendező a látványnak eszkábált volna valami kis sztorit, és nem fordítva. Wes Anderson fejében már az egész hotel benne lehetett, amikor a rendező ráeszmélhetett: "kéne valami sztorit is rittyenteni a csodálatos képekhez, amik a fejemben élnek". Fogta hát magát (és sajátos művészi elképzeléseit), és mint valami szükséges rosszt, megírt egy történetet, ami komédiaként nem elég vicces (legfeljebb vicceskedő), drámaként pedig komolytalan és... hát, szóval drámaként szinte értelmezhetetlen.

Egy meseszerű világba csöppenünk, ahol a gonosz nagyon gonosz, a jó pedig minden esetlensége ellenére jó. A kalandosnak szánt történet szórakoztató próbál lenni, de a sok-sok teátrális megoldás miatt sokkal inkább fárasztó és idegesítő, semmint szórakoztató. Ennyi modorosságot, ügyefogyottságot és színpadiasságot egy animációs filmben tudnék elképzelni (illetve értékelni), egy Oscar-díjra esélyes nagyjátékfilmnél ez már nagyon sok (vagy nagyon kevés - nézőpont kérdése).

A "szimmetrikus babaház"-külső képeskönyvként nagyszerű lenne, de úgy, hogy a filmnek van sztorija, amibe bele kellene merülnünk, aminek a végén katarzist kellene átélnünk - hát, ilyen téren A Grand Budapest Hotel kifejezetten rosszul sikerült. Nem véletlen, hogy alig hosszabb másfél óránál, aminek örülhetünk, hiszen a rendező jól érezte, hogy ebben a sztoriban bizony nincs ennél több (sőt, még ennyi sincs - teszem hozzá), és nem nyújtja el a semmit, nem fáraszt túl sokáig. 

Akinek bejön a rendező egyedi világa, az tehet, sőt tegyen vele egy próbát, mert az andersoni stílusjegyek itt is megvannak, de aki szerint egy jó sztori több, mint mese habbal, az messzire kerülje el A Grand Budapest Hotelt.

45%