A Whiplash (80%), A mindenség elmélete (75%) és A Grand Budapest Hotel (45%) után úgy ültem le a soron következő Oscar-jelölt film, a Kódjátszma elé, hogy abban bíztam, megszakad az egyre csökkenő tendencia, és végre lesz egy olyan film, amire teljes szívvel csettinteni tudok (bocs a képzavarért), mondván, ez igen, így kell, ennek már szívesen adnék Oscar-díjat.  

Az Andrew Hodges regénye alapján készült, igaz történetet elmesélő film 8 kategóriában reménykedhet a győzelemben:
- legjobb film,
- legjobb rendezés,
- adaptált forgatókönyv,
- legjobb férfi főszereplő,
- legjobb női mellékszereplő,
- vágás,
- díszlet,
- zene.

Látható tehát, hogy a norvég rendező, Morten Tyldum (Fejvadászok) eddigi legnagyobb dobása a Kódjátszma, egy valódi Oscar-matéria (legalábbis annak tűnik), mely Alan Turing brit matematikus pályafutását (azon belül a náci Enigma kód megfejtésének történetét) göngyölíti fel.

A Kódjátszma három különböző idősíkot mesél el párhuzamosan: Turing gyerekkorát, a kód megfejtésének időszakát, illetve a háború utáni eseményeket. A főszál természetesen az Enigma megfejtésének története, amelyben megismerjük Turing és matematikus-csapata munkáját, nyomon követhetjük a Turing-gép megszületését (azt, hogy miképp lesz gondolatból tett), találkozunk a projectet érintő akadályokkal, a bürokráciával, és szembesülünk egyéb nehézségekkel is. Az egyik "nehézség" Turing homoszexualitása, ami tragikus módon nemcsak magánéletére, hanem pályafutására is kihat, sőt nem csak hogy kihat, hanem később derékba is töri azt (erről mesél a harmadik időszál, a háború utáni eseménysorozat).

Annak ellenére, hogy érinti a homoszexualitás témáját, Tyldum filmje egy pillanatra sem válik szenvelgőssé, nem lesz didaktikus, hiszen mindenekelőtt a kód megfejtése a lényeg. Ezt a film mérsékelten izgalmasan tárja elénk (tehát ne várjunk egy igazi kémfilmre jellemző lóhalál-tempót), és az benne az érdekes, hogy bár a film játékidejének első felében szinte semmi érdemleges nem történik (legalábbis dramaturgiai értelemben), a néző mégsem unatkozik, hiszen tetszetős tablót kap a 2. világháború időszakából. Fordulat tehát csak a film második felében várható, addig a lineáris történetvezetés (egy-egy idősík-megszakítással színesítve) ráérősen halad a maga módján, igazán nagy pillanatokat sajnos nem tartalmazva. 

Mindenből csak egy keveset kapunk (történelemből, matematikából, emberi sorsból), a készítők szinte mindent felületesen ábrázolnak, de egy bizonyos mondat folyamatos ismételgetése (a különböző idősíkok során, mindig más szájából) soha nem feledteti a nézővel: itt bizony egy Oscarra gyúrt anyaggal van dolgunk, csak ez az anyag olyan, mint a víz: színtelen-szagtalan, de oltja a "kíváncsiság-szomjunkat", vagyis nem válik unalmassá, nem lesz érdektelen a film.

A befejezés, az utolsó jelenetek önmagukban nagyon erősek, de épp emiatt kissé kilógnak a filmből, hiszen az addig eltelt bő másfél óra túl langyos volt ahhoz, hogy a tényleg erőteljes szcénák kellőképp hatásosak legyenek (mint amilyennek nyilván szánták őket).

Szándékosan nem egyből a megtekintése után írok a filmről, hiszen már jó pár nap eltelt azóta, hogy láttam a Kódjátszmát. Kíváncsi voltam, hogy mire, illetve mennyire emlékszem a filmből, hiszen azt már közvetlenül a megnézése után éreztem, hogy itt legfeljebb egy emlékezetes alkotásról van szó, semmint egy felejthetetlenről (amilyennek ideális esetben lennie kell egy Oscar-díjas filmnek). Most már lehiggadtan és nyugodt szívvel elmondhatom, hogy a Kódjátszma semmi esetre sem egy maradandó, örökérvényű mű, de egyszeri megtekintésre bárkinek ajánlható, mert ugyanakkor egy profi munka, ami rossz filmnek semmiképp sem nevezhető. Már csak a főhőst alakító, Benedict Cumberbatch remek alakítása és a szépséges zene miatt is azt mondom: inkább jó film, mint nem. Csak kár, hogy számos díjra jelölték (nemcsak Oscarra), mert így túl sokat vár tőle az ember. 

70%