André Tanneberger (ATB) német lemezlovas Contact c. legújabb kiadványára három évet kellett várni, hiszen legutóbbi stúdióalbuma, a Distant Earth még 2011-ben látott napvilágot. Eddig csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy ATB ilyen sokáig megvárakoztatta rajongóit, de akkor ez jól sült el: a 2004-es remek No silence album után egy briliáns Trilogy-val tért vissza. Lássuk, ezúttal mivel rukkolt elő az immár 41 éves dj!

Egy slágergyanús számmal veszi kezdetét az album, ami már a címéből adódóan is (When it ends it starts again) jó helyen van itt a legelején. A tempó közepesen gyors, a dallam kellőképp fülbemászó, Sean Ryan pedig szépen énekel. Soha rosszabb kezdetet! 9 pont.

Egy leheletnyit esik a színvonal a közvetlen folytatásban: az ütemesen induló Raging Bull lassú, énekelhető refrénné fejlődik, de sem az ének, sem pedig a zenei főtéma nem elég izgalmas ahhoz, hogy késztetést érezzünk rá, hogy újrahallgassuk a dalt. 8 pont.

A Jes Brieden (JES) által felénekelt Together egy lassan építkező, de igazán egy pillanatra sem felgyorsuló dal, a maga szomorkásan előadott refrénjével és sejtelmes hangzásvilágával érdemes a figyelmünkre, úgyhogy részemről egy gyengécske 9 pontot ez is megér.

Újkori klasszikus következik, a címe: Face to Face. Hihetetlenül megkapó verze után telitalálat refrén, és végre sikerült mindent kihozni a zenei alaptémából. Egy árva hang sincs, ami fölösleges volna; egy kompakt dal, ami a maga műfajában tökéletes. Vita nélkül 10 pont.

Izgalmas ritmikával és szépséges énektémával dolgozik az album ötödik dala, a Beam me up. Jól érezte a Tibi, hogy itt bizony nem kell begyorsulni, csak hagyni, hogy a főtéma a maga módján kibontakozzék. Ugyanakkor kicsit rövidnek érzem és befejezetlennek. Ezért nem tudok rá maximálisat adni, „csak” eggyel kevesebbet, azaz 9 pontot.

Középtempós tuc-tuc a Hard to cure, ami csak a refrénben „szépül meg” valamicskét, de aztán a diszkó-alap ismét átveszi a vezető szerepet. A dallamban benne rejlik egy lassú verzió is, de ATB inkább a tuc-tuc mellett döntött. Rosszul tette, és ezért jár a büntetés: 7 pont.

Felúton járunk, amikor felcsendül a Now or Never. Tipikus klubsláger, annak minden előnyével és hátrányával. Előnye a fülbemászó dallam és a táncolható ritmus, hátránya a „gyorskaja-jelleg”. Ahogy lecsúszott, már nem is emlékszünk az ízére. A dal hiába vidám, én egyre kevésbé vagyok az, hiszen ismét csak 7 pontot tudok adni. Egy tizeddel se többet.

Igazi ballada az ezután következő Straight to the stars, amit a legjobb, ha csukott szemmel, álmodozva hallgatunk végig, mert szerencsére van mit hallgatni: ATB nem fukarkodott a zenei témákkal, az apró finomsággal és színekkel, úgyhogy mindent megtett, hogy visszahozza az albumát. Ez sikerült is, a dal teljesen megérdemli a 9 pontot.

Szomorúság után ismét vidámság: Walking Awake - ez a kilencedik dal címe. A remek verze egy jobb refrénért kiált, így a dal egésze nem tölt el teljes megelégedéssel. A női vokál szép, de ennyi nagyon nem elég az üdvözüléshez. 7 pont, de egy újabb ilyen dalnál már szőrösszívűbb leszek.

Az Everything is beautiful sajnos inkább kislányos, semmint gyönyörű. A Tibi ismét a tuc-tucot erőlteti, ami totális mellélövés az énekesnő infantilis hangszínével párhuzamosan. A szám végig próbál felgyorsulni (amolyan daft punkosan), de képtelen rá, mert ez egy alapvetően lassú, balladisztikus dallamvonulat. Jöjjön, aminek jönnie kell: 6 pont.

ATB gondolt az elkövetkező koncertturnéra is. Ezt bizonyítja a What are you waiting for c. dal, amivel nincs semmi baj azon kívül, hogy nem lett több egy átlagos klubslágernél. Lendületes bulinóta, ami nem akar több lenni annál, ami. 7 pontnál sem ér többet.

A lemez kakukktojásához érkeztünk, ami nem más, mint a Still here. Hogy mi szükség volt újrafeldolgozni saját, 2009-es dalát, nem tudom, de az biztos, hogy jóformán elveszítette annak minden szépségét. Méltatlan 5 pontot adok, és nem is fecsérelek rá több szót.

Az utolsó előtti tétel, az Arms wide open sem az igazi, de azért lényegesen jobb, mint az előző számok. Úgy tűnik, ATB már képtelen olyan gigaslágereket írni, mint anno (gondoljunk csak az Ecstasy-ra, vagy épp a 9 PM-re), és erre az ötlethiányra az Arms wide open ugyanúgy jó példa, mint szinte az összes többi dal ezen a korongon. 8 pontot érő, közepesen jó szám.

A záródal a Right back to you szerintem nincs jó helyen az album végén, de a Tibi biztos jobban tudja. Energikus, életrevaló dal és nyárias énektéma partiképes hangszereléssel megspékelve – ezzel zár a Contact. A dalból nagyon hiányzik egy ATB-hez illő, védjegyszerű szinti-téma, de most be kell érnünk ennyivel. Most is. 8 pont.

Összességében azt lehet mondani, hogy ATB ezúttal sem vallott szégyent, hiszen a Contact jó lett, remekül szól, nagyszerű momentumokat tartalmaz, de semmi esetre sem kiváló lemez. A német lemezlovas tehát szorgalmasan építette tovább karrierjét, de úgy, hogy közben azért hiányérzetünk is támad: a gyors számok nem elég kirobbanóak, a slágerek nem elég fogósak, a lassú számok nem elég gyönyörűek. Ezért inkább csalódás, semmint ujjongás övezheti.

7,78/10